Végtelen fotók

Hiába, az idő csak telik. Pedig mikor volt már, amikor láttuk a hírösmagyar Capa fotóiból összeállított kiállítást! Túl van reklámozva, ez nyilvánvaló, ugyanakkor mégiscsak egyedülálló és mégiscsak a miénk, ígyhát számomra ez nem tűnik annyira feleslegesnek. Az már igen, hogy a túlreklámozás tulajdonképpen egy hatalmas maszlagot takar. Termek egymás után a végtelenségig, képek egymás után a végtelenségig (fordított sorrendben, mert a (ki tudja miért, de a) bejáratnál ülő kurátornő annyira béna, hogy mindenkit fordított irányba igazít útba, de szerencsére vagyunk olyan intelligensek, hogy ez nem jelent túl nagy akadályt. Csakhogy bent tényleg nagy a káosz és nincs elég információ, vagy legalábbis túl sok a kép. A semmiben lógó képek pedig unalmassá válnak egy idő után. Nem tagadom, hogy sok érdekességet találni az óriásira növesztett fotóalbumban, és szinte érthetetlen, hogy ez a pasi hogyan élte túl már az első háborús fotóbevetését is, de mégsem olyan jelentőségteljes, mint ahogy lehetne. És még egy dolog, amit nem értek: miért kell egy kiállításon egészestésfilm-hosszúságú dokumentumfilmet vetíteni? Valahogy az az összebnyomás, hogy a múzeum kapott egy jó anyagot, de rosszul gazdálkodik vele. Azért tessék megnézni.

Capa-val egyidőben megnéztük a Válságjelek c. kiállítást is, ami azóta már bezárt. És csak azért említem meg, mert kifejezetten nem tetszett. Először is a tipikusan magyar szociofotók tömkelegével fárasztottak, és értem én, hogy kell és a maga szépségével egyszerre jelent és sokkol egy kép a legszegényebb öregasszony portréjával, de amikor 50 ilyen képet látok egymás után, akkor kiábrándító, semmimondó csúnya arcokat látok csupán, ami nem jelent semmit: tucattá válik. Rossz koncepció volt ez nagyon.

A betörő mindig ártatlan

Megint a kezembe akadt egy Lawrence Block- féle betörős történet, és megint elég jól elszórakoztatott, míg a végére értem. Igaz, hogy a cselekmény a mellékszereplők, a háttértörténet és a helyszínek kivételével pontosan ugyanaz volt, mint a betörő-sorozat előző epizódjában -nevezetesen, hogy betörése közben főhősünk, Bernie, egyben gyilkosság gyanusítottjává is válik és saját magát kell tisztáznia, miközben bújkál a rendőrök elől -, de ebben a részben valahogy az egész sokkal lendületesebben és fordulatosabban történik. Az a gyanúm, hogy azért tetszett nekem ez jobban, mert ebből a könyből készült egy film is, A betörő címmel, ami zseniális, és gyerekkorom nagy kedvence volt, és folyton annak a képei idéződtek fel bennem olvasás közben. Hogy van ez a különc alak, aki betörésből él, de nem akar semmi rosszat. Az erkölcsi igazolványt azért én még mindig nem adnám oda neki, viszont ismét lenyűgözött a gondolkodásmódja. Gyorsan reagál, mindenre gondol, gyakorlatias és pontos. Nyilván szeretem ezeket a tulajdonságokat a valódi emberekben is, ezért tetszik nekem ennyire, de a lényeg, hogy tetszik nekem. És méginkább lényeg, hogy ebben a részben nem csábul el a csinos nőnek, aki segítette őt a menekülés-nyomozás ideje alatt. Az nagyon közhelyes volt az előző sztoriban. Alapvetően klassz nyaralós-utazós-metrózós olvasmány.

Harry hatodszor

Ami azt illeti, hirtelen felindulásból már a bemutató napján megnéztük az új Harry Potter filmet, és nem csak a meglepően nagy tömeg miatt bántuk meg a dolgot. Imádtam végigolvasni a könyv-sorozatot, és ami azt illeti, az elsőre furcsának tűnő filmjeleneteket is megszerettem, olyannyira, hogy -hála az HBO előfizetésnek- többször láttam mindegyik részt. De ez a mostani csalódás. Több, mint két órás a film, de a rendezők elég rosszul gazdálkodtak az idejükkel. Sok feleslegesen elhúzott jelenetet halmoznak fel, míg fontos dolgokat épphogy említenek, de még inkább teljesen kihagynak. A film dinamikája is rossz. Nincs igazán feszültségkeltés, hiába az ijesztő jelenet a barlang mélyén lévő vízből kimászó undorító lényekkel, mert a Voldemort lélekrészének felkutatása az egyetlen valódi történés a filmben. A könyvben nem így volt. Elsikkad a különleges tankönyv egykori tulajdonosonának, a Félvér herceg alakjának titokzatossága és fontossága. Piton professzor a zárójelenetekben egy mondatban leleplezi magát, de vallomása leginkább olyan hatást kelt a nézőben, hogy "és?!". Valamint az összefogás, a szövetkezés fontossága és hangsúlossága is háttérbe szorul. A filmben Dumbledore egyszerűen csak meghal, a könyvben komoly csata folyik az iskolában ezt megelőzendő. Diákok és tanárok harcolnak a gonosz erők ellen a tőlük telhető legtöbb erejüket mozgósítva. És a könyv csodás zárójelenete is egy az egyben kimaradt: Dumbledore temetése a nyári napsütésben, a tó partján. Alapvetően azzal a benyomással jöttem ki, hogy elkezdődött valami, de közben meggondolták magukat, és inkább gyorsan lezárták az egészet, mielőtt valamit csináltak volna a készítők. Na persze a Weasley család körül zajló jelenetek most is jól sikerültek, a szerelmi bájitalt kevergető álmodozó tinik jelenetei úgyszintén, különös tekintettel Ron elbűvölő barátnőjére. Csak sajnos egészében, az egész Harry Potter-történet szempontából, nagyon gyengének tűnik.

Itália és Szentföld kombinált jegy

Tökéletes vasárnapi programnak tűnt a múzeumlátogatás az átmenetileg felfüggesztett kánikulában. Engem a Szentföld öröksége érdekelt, pártneremet pedig Turner Itáliája, úgyhogy végül a kompromisszum a jó házasság alapja elvet követve mindkettőre betértünk. A Szentföld sötét és hideg termei valahogy nem passzoltak a kiállított dolgokhoz, de nyilván azért volt szükség a sötétre, mert olyan kevés dolgot sikerült összeszedni a kiállításra, hogy így látványosabbnak tűntek a kivilágítások. A Holt-tenger tekercseiből kirakott három pici fecni, amit a kiállítás marketingesei fő attrakcióként hirdettek nem volt éppen a valami. Ugyanakkor kétségkívül lenyűgöző az érzés, ami hatalmába kerít ilyenkor: egy pici darab 2000 évvel ezelőttről, ami magán viseli a számunkra elképzelhetetlen időt. Aztán néhány kellék a zsidó vallás készletéből, és egy elbűvölő nagypapa, aki türelmesen magyarázza az unokáknak, mire való a tóra lepel. Ami azt illeti tőle tudtuk volna meg a legtöbbet, ha nem érezzük magunkat pofátlannak ahhoz, hogy végigkövessük. Bár a Szentföld eddig tartott, nagy váltás a 20. század modern művészeihez. Két remek Utolsó vacsora c. festmény adaptációval. De alapvetően a kiállítást azt tette szórakoztatóvá, hogy a belépőjegy mellé kaptunk egy kvízlapot, amire a válaszokat a kiállítás mentén kellett megkeresni.

Aztán jött a tájkép-dömping Itália pompás vidékéről. Kár lenne tagadni, tartalmilag a második felvonás sokkal több volt, mint az előző, ennek ellenére engem ez sem nyűgözött le igazán. Minden kép nagyon finom színekkel, elmosódott formákkal, óriási éggel, miniatűr és lényegtelen emberi megjelenésekkel jellemezhető, ami nekem nagyon furcsa. Többször voltam Rómában, Velencében és az északi nyaralóvidék kisvárosaiban, és nekem Olaszország nem egy elkent paca, köddel meg fátyollal. Olaszország nagyon is élénk, szenvedélyes és ízes. Úgyhogy a képek kifejezetten untattak. Nyilván az az érdekessége a kiállításnak, hogy egy angol festő a maga hideg-rideg, sötét és nyirkos hazájából útnak indul álmai földjére, de hiába ért oda, minden képe álomszerű maradt. Persze-persze, érdemes volt, kell a kultúra, hiszen a kirándulásunk előtt nem is tudtam, hogy élt egyszer egy Turner nevű festő, de azért mégsem volt igazán élmény ez most.

Melegkampány spanyol módra

Véletlenül elcsíptünk egy vetítést a Cirko-gejzírben egy spontán "menjünk már este moziba" felindulás alkalmával Melegkonyha címmel. Nem voltak előítéleteink a filmmel kapcsolatban, hiszen semmit nem tudtunk róla a két mondatos Pestiest-leíráson kívül. De ígéretesnek tűnt: spanyol, és vígjáték, méghozzá főszerepben egy Almodóvar óta kötelezően buzi főszakáccsal -a magam részéről bármi más egyéb konstrukcióra nemet mondtam volna, olyan fáradt voltam aznap este. És tulajdonképpen klassz film volt. A főszakács figurája nagyon imádnivaló, rendelkezik a homoszexualitás összes közhelyes járulékával, de valahogy nagyon imádnivaló figura. A szenvedélyes, folyton szerelemre vágyó, de lassan egyedül megöregedő nő figurája a spanyolok temperamentumával vegyítve megintcsak nagyon jól sikerült. És az étterem története önmagában jó volt: mindennapok a mindent jelentő michelin csillagot várás jegyében, a csőd szélén álló étterem a fennmaradással küzd, de a főszakács, mint családfő, nem hajlandó megválni alkalmazottaiól, akármilyen idióták is legyenek. Végül pedig minden felborul, és a luxusból olcsó étkezde lesz, ami mindenki meglepetésére nagyobb boldogságot hoz a kitüntetésnél. Ami nem tetszik, hogy előkerülnek a főszakács sosem látott gyerekei egykori tévedésházasságából, és szerepük szerint nagyon elcseszettek. Ebből kifolyólag előkerülnek a nagyszülők is, akik sosem tudták elfogadni fiúk buziságát, és még mindig nagyon bután gonoszak. És ez a rész már kevésbé volt szórakoztató, bár a moziban ülő idétlenek nagyokat kacarásztak a dolgon, mert indokolatlan és nagyon eltúlzott mértéket kezdtek ölteni a buzi viccek, a lebuzizások, és valahogy aránytalanná vált a film: teljesen leült a közepe ezektől. Szerencsére aztán a végére minden visszaállt a kezdeti jó irányba, úgyhogy nem veszett kárba az esténk. De érdekes, hogy ha végiggondolom a buzis filmeket, amiket láttam (és amik közül nagy kedvencem A boldogító nem), nehéz ezekről eldönteni, hogy a buziság elfogadásáért vagy cikizéséért vannak. És ez kicsit zavaró.

Szerelmi kaland

Kedvelt témája a romantikus vígjáték kategóriának az olyan szituáció, amikor egy férfi és egy nő valamilyen oknál fogva arra kényszerül, hogy kapcsolatot színleljen, és ennek ellenére vagy éppen ezért végül valóban egymásba is szeretnek. De tulajdonképpen nekem ezzel semmi bajom, hiszen valljuk be, minden romantikus lélek ábrándozik ilyesmiről. (Én pl. akkor, amikor a metró két megálló között valamiért megáll az alagútban hosszabb-rövidebb időre. Ilyenkor végignézem, milyen a kínálat, és elképzelem, melyik pasival gerjednék össze, ha a dolog elhúzódna. Akármilyen nevetségesen is hangzik.) Szóval éppen ezért nagyon élveztem a Nász-ajánlat c. film szerelmi-keretsztoriját, annak ellenére, hogy nem túl valóságos a bevándorlási hivatal-ábrázolás benne. De a kamu-házasságot kötő párok hivatalos ellenőrző kérdései és maga az eljárás is nagyon jól sikerült: hiszen a férfi tényleg mindent tud macerás főnökasszonyáról, míg az őróla semmit. Én személy szerint végig nevettem a filmet, nagyon jól szórakoztam, és imádtam a karaktereket. Valahogy éppen megfelelő arányban vegyítették a film készítői a jól bevált elemeket az újakkal. Az, hogy a sztori Alaszkában játszódik, külön jó. A világ végére küldeni egy ránézésre 12 cm-es sarkú cipőben járó nőt, aki nem ismeri fel az internet klasszikus modemes csatlakozó-hangját, már önmagában is számos humoros jelenetet jelent, és a filmkészítők jól gazdálgottak a lehetőségeikkel. Egyetlen elcsépelt vagy erőltetett poénnal sem találkoztunk, nagyon üde volt az egész. A félig indián nagymama volt számomra a legkedvesebb jelenség, és amikor Sandra Bullock segget-rázó szlengreppet nyom vele ősi áldástkérő erdőszellemes tánc keretei között, az volt a csúcs. A romantikus szál kicsit felületes, túl rövid az idő, túl hirtelen és igazából nem túl látványosan fordulnak át utálkozásból szerelmesekké, de ez semmit nem ront a film és a románc hangulatán. Természetesen minden jó, ha a vége jó, de nem csak szerelmesen, hanem kifejezetten felszabadultan hagyjuk el a mozitermet.

Kisbarack

Imádom a meséket, úgyhogy csupa jót vártam a Jégkorszak 3-tól. De az a helyzet, hogy az utóbbi időben mindig hiába várom a csupa jót az animációs filmektől, valahogy mégsem az igazi. Persze beláthatnám, hogy felnőtt fejjel sosem fog úgy elvarázsolni egy rajzfilm, mint gyerekként, de mi van, ha annyira mégsem nőttem föl? - a mesék szempontjából persze. Mindenesetre a helyzet az, hogy a Jégkorszak esetében már a második rész után is ugyanazt éreztem, mint most: a szokásos mese-forgatókönyv nem működik, mert olyan technikai fejlődésekkel szembesül a műfaj mostanában, hogy az újdonságok, a látvány, és egyáltalán az "ezt is tudjuk már" dolgok mindent háttérbe szorítanak. És eltűnik a történet, hogy valami kihívás elé állunk, és összefogunk, bátrak vagyunk, harcolunk, hiszünk, és végül győzünk. Vagyis, persze ott van valahol a háttérben, de csak a színfalak mögött. És hiába magyarázzuk azzal, hogy ezek a mesék már nem is mesék, hanem a valódi élet, a felnőtt élet egyfajta karikatúrája vagy paródiája, de szerintem a kettő nem kellene, hogy kizárják egymást. Úgyhogy az összbenyomásom az, hogy hiába akar a Jégkorszak 3. valami lenni, túl nagy babérokra tör. Az egészből nem is emlékszem másra egy hét távlatából, mint az újszülőtt mammutcsemetére, és hogy találóan Kisbaracknak nevezték el, mert édes, szőrös és gömbölyű. Nekem a mese ilyenekkel jár együtt.

A nő másik arca

A magyar cím nem az igazi, a nőnek nincs másik arca. Csak volt egy szerelme, akivel nem működött a dolog. Mert hiába a szerelem, mégsem működik mindig. Talán a nők hamarabb felismerik ezt és továbblépnek -ha kell egy másik kontinensig mennek, hogy élni tudjanak. És lesz másik férfi, nem olyan, de mégis jelent valamit. És valahogy boldolgul. Megvan. De ha évekkel később összetalálkozik a szerelmével, akkor úgyis az lesz a vége. A film erről a találkozásról szól. Mintha két idegen lennének, de tudjuk már a kezdetektől, hogy nem azok. Viszont izgalmas az időhúzás, ahogy kerülgetik egymást, ahogy játszanak egymással. Vagy egymásnak? És az elmardhatatlan szex. Ami nagyon tetszik nekem a filmben. A felfedezések, hogy mennyire átformálódott a másik teste, más a bőrének az érintése, más a szaga. Közben pedig a fiatalkori hévvel dúló féltékenység a másik mostani párja miatt. És a gyötrő bűntudat. A férfi indulatos, a nő beletörődött. Reggel indulni kell. Hazugság lenne maradni, úgy tenni, mintha még mindig létezne az a sok évvel ezelőtti dolog. Vagy gyávaság elmenni és hátat fordítani a Boldogság lehetőségének? Ez a lehetőség tényleg létezik? A film utolsó mondata valahogy úgy hangzik: jó lenne boldognak lenni, de baromi nehéz. Tökéletes párbeszédek. Remek film.

Az egzisztencialista matematika képlete

Nem nagyon találom a közös hangot Kunderával most, hogy elővettem a maradék három könyvét, amit nem olvastam el az 5-6 évvel ezelőtt tomboló Kundera-lázam idején. Továbbra is nagyon szeretem, hogy a közhelyesen hangzó, semmitmondó regénycímeit szép lassan kibontja, és feltárja jelentésüket. A Lassúság végére érve viszont arra jutottam, hogy a címén kívül nem nem sok minden érdekes történt benne. A lassúság és gyorsaság egzisztencialista alapokon nyugvó szembeállítása viszont nagyon tetszik nekem. Bár azt nem sikerült megfejtenem, hogy Kundera egzisztencializmusa mennyire saját (-már ami az egzisztencialista matematikai képletek illeti). Az alaptétel viszont úgy néz ki, hogy a gyorsaság, ami korunk jellemzője párhuzamos a felejtéssel, a meg nem éléssel, a száguldással. A gyorsaság elfeledteti velünk a létezésünk nehézségeit, és ezáltal felszabadít. Mint a motoros, aki szabadon száguld, szemben a futóval, aki lassan tud haladni (a motoroshoz képest mindenképp), és futása közben tudatában van teste minden egyes pontjának, érez és megél minden fájdalmat, minden izzadtságcseppet, minden erőfeszítést. A motoros mindettől távoltartja magát. És ugyanez jellemzi a szexuális életünket. A gyorsaság arra késztet, hogy a kielégülést hajszoljuk, az legyen az egyetlen célunk; míg ha lassan haladnánk, felfedezhetnénk, hogy a testünk számos gyönyör forrása tud lenni, csak időre van szükség, hogy megnyíljon előttünk. Hát ezért tűzi regénye borítójára Kundera a lassúságot: mert korunk megszállottan feledésre vágyik, s azért adja át magát a sebesség démonának, hogy kielégítse ezt a vágyát; léptei gyorsításával azt akarja tudtunkra adni, hogy nem akar emléket hagyni magáról; hogy belefáradt; megcsömörlött magától; el akarja fújni az emlékezet reszkető piciny lángját." És nem szeretem az idézgetést, de nagyjából ennyi, ami ebben a könyvben tetszett nekem most.

Strangelove, avagy egy szentimentális vallomás

Az jutott eszembe, hogy olyanok vagyunk, én és a Depeche Mode mint a régi szeretők. Szeretők, akiket egymás karjába sodort a véletlen. Együtt töltöttünk sok csodás pillanatot, megoszottuk a vágyainkat, és bár sosem ismertük egymást igazán, valahogy mégis mindig őszinték és önmagunk voltunk egymás előtt. Talán éppen ezért bújunk egymásba újra és újra. Mint a szeretők, akik sosem lettek egymáséi ("lehetnél másé talán, vagy mindenkié, az enyém biztosan nem vagy, de ha az öledbe bújok, nem érdekel az sem, hogy lesz-e holnap"), mégis keresztezik egymás útját, ha úgy hozza a szükség, hogy aztán könnyedén tovább álljanak a maguk módján. Így vagyok én a Depeche Mode-dal. Most valahogy már nagyon rég nem találkoztunk. És megjelent az új album, nekem pedig nem tetszett. Félni kezdtem, hogy mi van, ha valami megváltozott köztünk. Vagy én változtam? Netán ő nem ugynaz többé? Mi van, ha elveszett az, ami kettőnk között volt és idegenekként fogunk csevegni az időjárásról, ahogy az lenni szokott az idejétmúlt viszonyokkal. Féltem az újratalálkozástól. Sokszor volt, hogy el akartam adni a jegyem. Végül nem tudtam lemondani róla. De elvesztettem a korábbi vágyakozásomat, és eszembe se jutott kimenni órákkal korábban, hogy az első sorból élvezzem a szerelmet. Aztán az est meglepetése az lett, hogy mégis a korlátnál találtam magam (fogalmam sincs hogyan történt) és nagyon türelmetlenül nézegettem az előzenekarokat. Aztán megérkeztek. Elég volt egy pillantás, és könnybe lábadt a szemem: pontosan olyan volt megint, mint a legutóbbi lángoláskor. Vagy még jobb: kicsit megöregedtünk, sok minden történt velünk, és mégis kitartottunk egymás mellett. És ez biztonság nagyon megnyugtató érzés volt. Megmutatták, milyennek szánták az új albumukat, segítettek megérteni, és legnagyobb meglepetésemre a lemez élőben fantasztikusan szólalt meg. Ahogy a régiségek is. Flies on the Windscreen, Strangelove, Question of Lust, Waiting for the Night... Gyönyörű esténk volt. (És olyan hiányérzetem van, hogy nem tudok többet írni róla, de nem tudom szavakba önteni, mit éreztem.) Csak egy kicsit félek, hogy már nem lesz sok ilyen alkalom, ijesztő a betegség és az öregedés. "But not tonight..."

Dokumentumkönyv

A Vígszínház jegypénztárában felkeltette az érdeklődésemet a Katharina Blum elvesztett tisztessége c. előadás szórólapja, de aztán valahogy kimaradt a színházi életünkből. Viszont könyv formájában mégis rábukkantam, legnagyobb meglepetésemre a családi "könyvtárban". Gondoltam, ha már így adódott, elolvasom. Úgy képzeltem, hogy egy eredetiben drámát találok, de tulajdonképpen egy hosszabb novella terjedelmével bír a mű. Mégis sokáig tartott elolvasni, ami elárulja, hogy alapvetően nem tetszett. Egy fiatal nőről szól, aki a legjobb házvezetőnő: megbízható, pontos, remek szervezőkészséggel bír, nagyon jól spórol, mellékállást is vállal. Mindennek megvan az eredménye is: saját lakása, autója, megtakarított pénze van. Meg is jegyzik a rendőrségi kihallgatások során, hogy amint tisztázódik az esete, gyorsan lecsapnak rá, mint háztartás-alkalmazottra, hiszen mindenki pontosan ilyen személyzetet keres, mint amilyen Katharina. Csakhát az ismerősei által apácának becézett/csúfolt nő szívét váratlanul egy (a rendőrség által követett és megfigyelt) bankrabló hódítja meg, aki ezzel Katharinát is a rendőrség és a gonosz sajtó fürkésző szemei elé veti. Feltúrják a magánéletét, és nem csak az ő szavait, de rokonai, barátai vallomását is kiforgatják, hogy minél rosszabb hírben tüntessék őt fel. A csendes, szorgalmas nőből így válik gyilkos. Minderről tudósítás számol be az író, és nyilván a történet megköveteli, hogy újságcikkek, szalagcímek, kihallgatási jegyzőkönyvek formájában tudósítson a történtekről, hiszen Katharina éppen a kegyetlen sajtó áldozatává válik, mégsem tetszett nekem ez a stílus. És a színházi előadástól is elvette a kedvem.

FAlloSZ monológok

A Vagina monológok csodás élmény volt, olyan, mint ami minden ízemben magával ragad, és úgy érzem tőle, hogy valami történik velem olvasás közben. Nevetés, meghatottság, lázadás, düh, fájdalom, csalódás, kiábrándultság, izgalom, vonzalom, melegség. Ezen felbuzdulva megszereztem az eredeti visszáját, vagyis a magyar szerző/szerkesztő nevével ékesített Fallosz monológokat, hogy ez is jelentsen valamit végre. De nem volt élmény, csak néhány nevetés, mert egyszerűen komikus, ahogy a férfiak elgondolják amilyük van. Meg persze némi tanulság, amit mindig is sejtettem, csak nem hittem el, hogy tényleg így van, de a férfi tényleg így van: sosincs mögötte semmi, sosincs túlkomplikálva. Nehéz eldönteni, hogy valódi monológokról van-e szó, már csak azért is, mert a borítón olvasható Hill Ferenc egy kitalált álnév, de Peer Krisztián, aki mögötte van, mégis megjelenik a könyvben, de kérdés, hogy mások is megjelennek-e egyáltalán. A monológok egyébként tematikusan csoportosítottak: első tapasztalat, és a felismerés, hogy "fütyim van"; maszturbálási szokások; társas szexuális élmény (és annak feldolgozása); a felmerülő problémák (hogy nem áll fel, nem tud elélvezni, stb.). Tény, hogy sosem kaptam még ennyi őszintének tűnő vallomást egyszerre a férfiakról és az ő farkukról. Nőként kifejezetten tanulságos olvasmán olykor-olykor. De valahogy mégsem jelent túl sokat. A nagy része semmitmondó, sőt, néha kifejezetten nagyképű locsogás. A húzóereje leginkább abban áll, hogy jókat lehet rajta nevetgélni.

Skandináv hippik

Mivel eléggé skandinavomán vagyok, örömmel mondtam igent a mozira, amikor hallottuk a hírt, hogy az Együtt egy nagyon jól sikerült film. És nem is csalódtunk. Egy tipikusan svéd házban él együtt társaság, barátok, szeretők, szülők, gyerekek, melegek, stb. és az ő mindennapjaikhoz csatlakozunk. Nincs különösebb történet, sem különösebb drámák, csak valamiféle nagyon vonzó melegség, amit a szerelők és a ház áraszt. Nagyon emberi az egész: vita van arról, ki mosogasson, mert ugyebár a mosogatás nagyon burzsoá dolog; vita van a meztelenségről, és hogy a konyhában a punci mutogatása az illetlenebb, vagy a faroké; vita van arról, hogy a szabadelvűség kiterjed-e odáig, hogy a kapcsolatokban sincs határ, és szabadon élvezhetik-e a testüket másokkal is; vita van arról, hogy be lehet-e fogadni a házba olyat, aki világnézetében nem tartozik a kommunához; vita van arról, mit jelent a szerelm, meddig és miért tartsunk ki a párunk mellett; és arról is, hogy legyen-e tévé vagy egyenek-e húst... meg hasonló, számomra valahogy barátságosnak tűnő problémákról. De arról sosincs vita, hogy ha valaki kezébe akad egy focilabda, akkor minden problémát félretéve, mindenki mosolyogva csatlakozik a játékhoz. Jó érzés volt a film.

Egy tenyér ha csattan

Elég jó cím, nem? Bevallom, némi erotikus felhanggal értelmeztem, és vártam a fenéken csattanó tenyerekről szóló jelenetet, kedves konzulensem pedig pofonra asszociált, de igazából a magyar fordítás miatt torzult el az eredeti jelentés, ami egy kezes tapsolás volna a szerző szándékai szerint. Abszurd cím, abszurd életek. Roppant könnyed, szórakoztató, vicces és szeleburdi regény ez. Ez fiatal lány meséli el a történetet, és a könyv sokkal inkább tűnik az élőbeszéd rögzítésének, mint írott szövegnek. Pörgős, gyors, természetes. (Leszámítva a magyar fordítás merevségét.) Kisvárosi, amolyan proli házaspár a főszereplő: fiatalok, dolgoznak, lakberendeznek, gyűjtögetnek, megnézik a tévében a vetélkedőt, konzervekből főznek és mindig együtt ebédelnek. Aztán az életük teljes fordulatot vesz: hirtelen övék lesz az egész világ. Elmennek mindenhová, megvesznek mindent, megkóstolnak mindent, kipróbálnak mindent. Aztán hazatérnek, és nem tudnak mit kezdeni az élménnyel. A nő gyakorlatias marad, de küszködik azzal, hogyan térhetne vissza a régi életébe. A férfi bekattan, nem tud életképes maradni. De talán soha nem is volt az, csak adott egy lehetőséget a világnak, mégsem jutott vele semmire. A befejezés meglepően izgalmas fordultokat hoz. Jó könyv ez.

A felolvasó

Nagyon vártam a film premierjét, és nem csak Kate Winslet miatt, akit nagyon nagyra tartok, hanem mert már a cím is szimpatikus és figyelemfelkeltő volt számomra. (És persze azért is kellett nagyon várni, mert a magyar premier dátumát hétről hétre tologatták.) De megérte, mert a sokszor felületessége ellenére csodás film.
Furcsa viszony alakul ki az iskolás fiú és az olvasni nem tudó nő között. Szexuális vágyaik hozzák össze őket, de a könyvek nélkül nem tartott volna örökké. A nőt sokkal inkább az elégítette ki ugyanis, hogy a fiú egyfajta közvetítőként eljuttatta őt a könyvek képzeletbeli idejébe, helyszíneire és szereplői közé. A nő szerelme nem a fiú volt, hanem a fantázia világa -a betűk titkos világa, ami megfejtendő rejtvényként kísérte és kísértette őt egész életében, és amik csodálatos világokká áltak össze a fiúnak köszönhetően. És tényleg úgy van, hogy nagyon meghitt az a kapcsolat, amiben felolvasnak. A fiú viszont sosem tudta megérteni az ő szerepét, nem tudta, hogyan viszonyuljon, mégis örökké e viszony bűkörében ragadt. Mindent a nőnek akart adni, sokkal több mindent, mint amit a nő kért tőle: önmagát. A nő büszkesége azonban szétválasztotta őket.

Évtizedek telnek el, és még mindig nőre gondol. Joghallgatóként végignézi, ahogy elítélik, mert a nő szégyellte bevallani analfabetizmusát, ami cáfolta volna az ellene felhozott vádakat. A fiú addigra rájött a dologra, mégse szólt semmit. A börtönben sem látogatta meg őt. Tiszteletben tartotta a nő döntését: hogy egykor szó nélkül elment, és hogy nem vall színt hiányosságáról. De évekkel később csomagot küldött neki: egy magnót, és kazettákat, amikre ráolvasta a könyveket. Egyiket küldte a másik után, a magnóval aludt, a könyvekkel töltötte az estéit, a felolvasás adott neki kedvet a bármihez. Ahogy a nőt is a felolvasás tartotta életben. A kazetták (vagyis a könyvek) feledtették el az örök magányt, amire mindketten ítéltettek. És évtizedeken át raboskodtak a saját börtönükben. A felolvasás intimitása is elveszett. De kellett még egy utolsó találkozás, hogy mindketten megtalálják a szabadságuk felé vezető utat.

Csodás film.

(szex)Napló

Valérie Tasso: Egy nimfomániás naplója c. könyve érdekes élmény volt számomra, hiszen én is írom a magam szexnaplóját. A furcsa az, hogy semmiben sem hasonlítok a nimfomániás nőre, az írásunk alapja mégis ugyaz: a nemiséget választottuk eszközül ahhoz, hogy megtudjunk valamit önmagunkról. Bármennyire is eltúlzottak nő a kalandozásai, rögtön szimpatikussá vált a szememben: az én életem is alakulhatott volna úgy. Ő ugyanis megtestesíti a tökéletes szeretőt, akiről minden férfi álmodik; nem kérdez, nem követel, nem féltékeny; amíg tisztelik, kárpótolják és kompenzálják. Amikor én nyilvános blogot kezdtem írni a szexualitásomról, nagyjából úgy gondoltam, hogy számomra is ez lenne a járható és biztonságos út. (Szerencsére közbejött Valami.) Valahogy ez tisztának tűnik, és egyszerűnek, főleg, ha nem akarunk mást, mint világosan látni, és hogy szeressenek minket.

Azt is megértem, hogy miért kellett a szexuális kalandjait leírnia (és azt is, hogy amikor már nem kalandozott, miért nem tudta abbahagyni a naplóírást). A szexualitásunk és a vágyaink nagyon személyesen érintenek minket, kell, hogy távolságot tudjunk tartani, különben csak belezavarodunk, de nem használjuk ki. Hogy lehet belezavarodni a szexbe? Én a magam nagyon erős autoszexualitásával pontosan tudom, a nimfomániás nő a maga nagyonerős autoszexualitásával pedig mindenki számára nyilvánvalóvá teszi.

Következik egy félresikerült kapcsolat, vagy legalábbis kapcsolatkezdemény. Az álomszerű férfi, az álomszerű lakás egy álomszerűen tökéletes élet lehetőségével kecsegtet, de a teljes érzelmi kimerültségbe, önbizalomhiányba, megalázottságba, kihasználtságba torkollik. Ebben az állapotában szegődik el a nő egy bordélyházhoz, és válik profi luxuskurvává. Minden mindegy alapon, sok gyűlölettel és kevés ambícióval. Végső soron minden nő, aki eladja a testét, azért adja el, mert arra vágyik, hogy szeressék, nem igaz? Ez a könyv nem pornó, nincsenek benne szaftos szexjelenetek; erotikusnak erotikus, és jól hat az olvasó fantáziájára, talán éppen azért, mert nem mond el mindent. De szerintem leginkább a magányról szól: egy nőről, aki a testi kielégülésben hisz, és minden erőfeszítése ellenére sem képes semmi mást megosztani magából a férfiakkal.

Hol kezdődik?/Meddig tart?

A nőben egy nap tudatosul, hogy öregszik, házasságukban is ő az idősebb. A férfi önbizalmat akar önetni belé, ezért levelet ír neki egy titkos imádó nevében, hogy a nő szárnyra kapjon. A nő találgat, ki lehet az imádó, és alig várja az újabb és újabb üzeneteket az ismeretlen férfitől. A férje lelkesen irogatja őket, de a kezdetben ártatlan játék kezd komollyá válni. A nő titokban tartja a leveleket férje elől, addig, amíg rájön, hogy tőle kapta őket. Dühös lesz értük, mert azt hiszi, a férfi így vezeti elő, hogy el akarja őt hagyni. A férfi is dühös lesz: a nő eltitkolja előle egy másik férfi rajongását, tehát viszonyt kezdene vele, ha tehetné. A nő elmegy, a férfi utána. És a végén szürreális (swinger) képsorral zárul e néma színjátékuk.

De Kunderánál a sztori, mint olyan szerintem sosem fontos igazán. A cselekménnyel csak az olvasót akarja útba igazítani, hogy az ne menjen el a fontos dolgok mellett. A kapcsolatok, a szex, az identitáskeresés, a világhoz való viszony: ezek azok, amiről ő gondolkozik írás közben. Az azonosság kérdése arra vonatkozik, hogy amikor szeretek valakit, mennyire őt szeretem és nem inkább önmagamat. A szerelmem ugyanúgy tud-e változni, ahogy a szeretett másik. És a félelemre, hogy mi van, ha egy nap rá kell döbbennem, hogy nem is őt szeretem, mert ő nincs, nem olyan, nem úgy van, ahogy én magamban éreztem, gondoltam, tudtam. Meddig tart ő és hol kezdődöm én? Hol kezdődik a képzelet, meddig tart a valóság?

Annak ellenére, hogy nem ez a legjobb Kundera-regény, azért akad benne sok érdekesség, amit aztán tovább gondolhatunk. Mint pl. a szülőség felelőssége: ha gyereket vállalok, azzal a világot is vállalnom kell, hinnem kell, hogy jó; vagy a szerelmesek nyilvános életének szükségessége: mert a némaság megöli a szerelmet, ezért hiába nem kívánják a külvilágot maguk közé engedni a szerelmesek, mégis muszáj nekik, hogy legyen mondanivalójuk; és egy érdekes elemzés a reklámipar és az erotika viszonyáról.

Bűbájos betörő

Bernie betörésből él, de sem nem agresszív, sem nem kapzsi. Nem is saját indíttatásból rabolja ki a lakásokat, hanem megbízásokat kap konkrét dolgok ellopására, ami mellett azért kiegészíti az óradíját is. Ezért nem kelt rossz benyomást az olvasóban, sőt. Inkább vele együtt izgulunk és aggódunk, amikor egy (betörés helyszínén történt) gyilkosság ügyében tévesen ő kerül az első helyre a gyanúsítottak listáján. Szimpatikussá válik ez a magányos, különc figura, aki mindenre fel van készülve, minden betörő trükköt megmutat nekünk, nagyon jó emberismerő és otthonosan mozog mindenféle szituációban. Egy kreatív személyiség ő, akinek eszmefuttatásait szórakoztató olvasni, mert mindig mindenre gondol. Olvasóként meg kicsit féltékennyé válunk, hogy mi miért nem tudunk ilyen életrevalók lenni és ilyen könnyedén megállni a helyünket a nagyvilágban. Valószínűleg ebben áll a figura varázsa. De emellett maga a történet is jó. Izgalmas, fordulatos, igaz, nem hagyja az olvasót együttnyomozni Bernie-vel, aki rablóként a legjobb pandúr, de kellően leköti a figyelmet. És a fals gyilkossági vádak tisztázása során kellő meglepetést is tartogat a történet. Bár a "kötelező" női szereplő, akivel hősünk átmenetileg megosztotta az ágyát, számomra egy kicsit idegesítő karaktert kapott. Neki kellett ugyanis erkölcsi csőszként boncolgatnia a betörőség mint foglalkozás etikai alapjait. Magyarán ő volt a naiv olvasó, aki megszereti Bernie-t és ezért nem képes felfogni, hogy Bernie attól még ugyanúgy betörő marad és rabolni fog emberektől, hogy mi megszerettük őt.

Sarkvidéki hisztéria

A kortárs művészetnek kikiáltott dolgokat nehéz értenem, mert úgy szocializálódtam, hogy műalkotás címszó alatt valami nagydolgot kell elképzelnem. Ezért jövök zavarba a kortárs kiállításokon: hogy nézni kell valami képtelenséget, mármint a művészet fogalmaim szerint képtelenséget (pl. egy traktort) és bólogatni, hogy ez aztán valami. Aztán rá szoktam jönni, hogy nem kell olyan komolyan venni, és máris jobban érzem magam. Így voltam a finnek között is a Ludwig múzeumban. Az egész egy hatalmas labirintussá vált, színes párnafotelekkel, eldugott zegekkel és zugokkal. Mindenhonnan csalogatóan érdekes zajok és hangok szűrödtek ki. Hála a kortárs művészet virágkorát élő videoinstalláció technikájának, ami nekem egyébként nagyon furcsa. Nem a rövid filmek, hanem inkább maga a "műfaj". Volt egy falnyi fotómontázs, kitömött finn kecske, egy szoba, ahol egyszerre négy falra vetítették a szín- és zenekavalkádot, aminek a közepén állva ezer meg ezer impulzus hatolt belém. Ez nagyon tetszett. Mint ahogy a panaszkórusok összeállítása is, amin jókat nevetgéltünk. A legnagyobb benyomást a legeldugodtabb apró teremben lógó hatalmas és ijesztő, a plafonról lógó (az elsüllyedt orosz atomtengeralattjárón szolgáló) búvárok tették minkdettőnkre, hiszen úgy megijedtünk, hogy egymás nyakába bújva menekültünk ki a "sötét sikátorból". És kezdem úgy látni, hogy a kortárs azt jelenti, hogy olyan, mint a mindennapjaink, a minket körülölelő világ: színek, képek, képtelenségek, hangok, zajok, zenék, rohanás, lüktetés, merevedés, fény, homály, villanások. (Már csak az illatok és szagok hiányoznak.)

Izlandi izgalom

Ígéretes nyitás: egy holttest télapó ruhában, a farkán óvszerrel. Kiderül róla, hogy Reykjavík egyik elit szállodájának dolgozója volt; hallgatag, zárkózott ember, az a fajta, akivel senki sincs rosszba, de akiről mégsem tud senki semmit. A halála értelmetlennek tűnik, a nyomozás viszont sok család régen begyógyultnak vélt sebét tépi fel. Mindenki hazudik a rendőröknek az első körben, aztán másodjára is, de végül elkerülhetetlenné válik az őszinteség. Mindenki gyanús: a valaha volt kóristafiú világhírű hangjáért ölni tudó lemezgyűjtő figurája, a striciként is funkcionáló főpincér, a sérelmekkel teli nővér az évtizedes haragjával, és alapvetően szálloda összes munkatársa. Mindeközben karácsony van, az emberek ünnepi lázban sietnének. Mégis meg kell állniuk, mert a múltjuk elemi erővel tör bele a mostba. Egy hóviharban elvesztett kisöccs miatti bűntudat, az évtizedek óta tartó magány, a saját álmait megvalósítani akaró szigorú apa kísértése, a szerfüggő lány szomorúsága, aki sosem tudja feldolgozni csecsemője halálát. A jelen mégis új lehetőségeket kínál: feltűnik a nő, akinek a férfi talán életében először meg akar nyílni, egy harcoló apa, aki mindennél jobban szereti a kisfiát, mégis bántalmazással vádolják, és a hirtelen belénk költöző melegség és annak felismerése, hogy mindig tartozunk valahová. 10 pontos történet. Izgalmas - mind gyilkosság, mind háttérszálak tekintetében. Hétköznapi karakterek - bármelyikükkel találkozhatnánk az utcán. És egy útikönyvekkel ellentétes, kifejezetten önironikus kép Izlandról. Arról nem is beszélve, hogy a vége őszinte meglepődés.

ÉLmény

Koncertre indultunk, az égbe szálltunk és a csillagok közt ragadtunk. A Nigel Kennedy Quintet kápráztatott el így, mert nekem teljesen új élmény volt. Sosem voltam még olyan koncerten, ahol csak úgy hallgatom, ahogy (csak) zenélnek, és nem hittem volna, hogy ezt élvezni tudom. Azért sem, mert olyan típusú zenét játszottak, amit el tudok képzelni egy kávézóba, vagy kocsmába aláfestésképpen, de nem direkt hallgatási céllal. Ráadásul ülve. Sokszor nagyon zavart, hogy ilyen merev közönségnek kell lennünk, mert sokszor (szeretkezni) táncolni vágytam volna bájos partneremmel.

Nigel Kennedyről azt tudtuk meg, hogy remekül bán a hegedűvel, hogy a kötelező "koncert-humornál" azért eredetibb, és elképesztően infantilis gesztusrepertoárral küszködik. És nem zenekar van, hanem zenét élvező barátai, akikkel bármikor képes órákig együtt zenélni. Tetszett az óriási tisztelet, ahogyan egymáshoz viszonyultak, és tetszett az a tisztelet is, amivel a közönséghez fordult. De leginkább az, ahogy a zene iránti tisztelete és szeretete megmutatkozott. Nagyon jól éreztem magam a koncerten, annak ellenére, hogy továbbra sem lettem szerelmes az általa művelt zenekavalkádnak. Amiben voltak mindenféle népzenei elemek (afrikai, skót stb.), rockos betétek, lágy hegedűszólok, bársonyos zongoradallamok, klasszikus jazz és klasszikus klasszikus. Talán épp a besorolhatatlansága miatt volt érdekes. De az átlagban 20perces számok nekem néha vontatottá tették az előadást. Remekül szórakoztunk viszont egy, a feleségével való vásárlás ihlette dalon, aminek dallamait Nigel kommentálta is, nagyon viccesen. És persze az utolsó, azaz második ráadás szám volt a csúcs. A maga puha, finom, gyengéd és folyékony dallamával lezárta az egész hangulat-utazást.

Orosz Shakespeare

Tetszik nekem a Tavaszi Fesztiválban, hogy olyan, mint valamiféle szakmai konferencia. Minden előadáson összegyűlnek az ismert, méginkább az elismert szakértők, és ez azért tetszik nekem, mert azt az érzést kelti, hogy itt most tényleg történik valami. Tehát elmentünk, pontosabban az utolsó után kettő pillanattal beestünk a Lev Dogyin (aki az orosz színház egyik legkiemelkedőbb alakja) rendezte Lear király előadásra, és valami nagyon nagyot vártunk. Külön készültünk is. Útközben elolvastuk a cselekmény összefoglalóját, és még otthon elolvastuk, hogy a csodás rendező olyan aprólékossággal dolgozik, hogy ezt a darabot is két és fél év próbaidőszak előzte meg. Mint nem túl jártas szakember, ezt igazából nem vettem észre. És úgy nagyjából semmi más említésre valót sem, merthogy az unalom teljesen elvonta a figyelmem minden másról. Kivéve a három lány kellően stilizált ruháját, ami nagyon tetszett. A szünetben tartott celeb-vadászatunk is némileg felpörgetett, és éltetett minket a közös remény, hogy a második rész majd felpörög. De nem pörgött fel. És Lear király is eltűnt a háttérben. Pedig a "mennyire szereted apádat, mert akkora területet kapsz az országból"-játék teremtette helyzet, majd a lányoknál való vendégeskedés sokkal érdekesebb cselekményszál lehetett volna. A második felvonásban az ő történetük viszont félbeszakadt és a vak apa, a kitagadott vérszerinti fiú, és a törvényen kívüli testvér szenvedése zajlott. Majd zárójelenetképp betolták egy díszletdarabon a három Lear-lány holttestét, ami eléggé váratlanul ért minket. Bevallom, nem tudom, miért mentünk el. Na persze mert az oroszlánszívű anya meghívott minket, és mert bájos kísérőm szerint a Valakik életét nagyban megváltoztatta, hogy láttak egy Shakespeare darabot idegennyelvű előadásban. A miénket annyira azért nem változtatta meg. Viszont ezek után különösen kíváncsi vagyok a "szakmai zsűri" véleményére. (Várjuk az ÉS jövőheti számát.)

Beatles-balett

Még mindig Tavaszi Fesztivál, de ezúttal tánc, méghozzá balett! Trey McIntyre társulatának műsorát néztük meg, és jó érzéssel távoztunk. Nem vagyok rendszeres táncszínház-látogató, és a balett műfajáról is csak felületes ismereteim vannak, mégis nagyon élveztem az estét. A táncosok repertoárja három teljesen különböző hangulatú és zenei világú részből állt. Az elsőben az amerikai countryzene gyerek dalai -köztük a Paff, a bűvös sárkány eredetije- csendültek fel, és nekem nagyon tetszett az újszerű élmény, hogy ez és a balett milyen jól összefér. Holott maga a tánc úgy igazából nem nyűgözött le. Még. Mert a következő rész éppen a koreográfia miatt volt fantasztikus. Egy (feltételezésem szerint) kortárs komolyzene kísérte a táncosokat, ezúttal csak hármat, ami számomra intimmé tette a táncukat, mert tulajdonképpen két férfi és egy nő szerelmi háromszögét láttam benne, azzal a csavarral, hogy farmerben és ingben léptek színpadra, miközben a legkecsesebb mozdulatokkal kápráztattak el. Ezek után kíváncsian vártuk a harmadik részt, hiszen a kezdés előtt a programot böngészve már előre tudtuk, hogy valószínűleg, mint laikus tánszínház látogatóknak, ez fog tetszeni leginkább. És tényleg tetszett, mert vicces volt, vidám, könnyed és szórakoztató. Egymást követték a Beatles számok, amiknek a javát ugyan egyikünk sem ismerte, de a színpad teljesen életre kelt. Egész más jellegű volt ez a befejező rész, mint az előző kettő. Ez sokkal könnyebben elérte a közönséget, amit a befejezés utáni óriási tapsvihar is mutatott, bennem mégis az első két rész hagyott mélyebb benyomást. Kiváló esténk volt.

A németek olyan furcsák...

Több programot is választottunk az idei Tavaszi Fesztivál kínálatából, de ami azt illeti, elsőre jól mellényúltunk. Az amúgy világhíres Max Raabe nevű német fiatalembert hallgattuk meg amint az 1930-as évek dalait énekli sajátos felfogásban, és az amúgy kifogásatalan Palast Orcherster kíséretében. Sajnos a dalok fele német nyelvű volt, így számomra teljesen ismeretlenül csengtek. (Be kell vallanom, hogy a német kultúrával soha semmilyen formában nem találkoztam. Ha a filozófusokat nem tekintjük a kultúra részének.) A "frontember" nagyon karakteres hangon és stílusban énekelt végig, amit én mesterkéltnek éreztem; minden énekmentes másodpercre idegesítően eltávolodott a mikrofontól, és a hátrébb lévő zongorának dőlve várta, hogy szót, vagyis hangot kapjon; és számomra erőltetett viccelődéssel konferálta fel a dalokat -leginkább a Holló színház és Galla Miklós stílusához tudnám hasonlítani ilyen szempontból. Mint öntudatos közönség, attól azért meg voltam hatódva, hogy nagyon sok dolgot megtanult magyarul, és hosszan köszöntötte anyanyelvén a meglepően lelkes nézőket. És a zenekar is tetszett nekem. Nagyon játékosak, nagyon kedvesek és persze nagyon profik voltak. Max Raabe szerencsére nem az az önmagától elszállt sztár-típus, aki mindig középpontban akar lenni, így a dalok ének nélküli részei majd'mindig kifejezetten hosszúra nyúltak. De sajnos összességében ez is csak arra volt elég, hogy ne untakozzunk végig.

Az út elviselhetetlen könnyűsége

Szerintem már két hónapja hordozom magammal Jack Kerouac Úton c. regényét, nyomasztott is, hogy ilyen sokáig tart. De alapvetően nem tudom azt mondani, hogy rossz élmény volt, de nem éreztem semmit olvasás közben. A második világháború utáni Amerikában járunk, ahol úgy tűnik a fiatalok nem találják a helyüket, sem semmilyen célt az életükben, életüknek. Folyton úton vannak. Stoppolnak, buszoznak, néha ellopnak egy-egy autót, de ha valamelyiküknek szerencsésebben alakul az élete, akkor saját autóra tesznek szert. A történetet az elindulások izgalma köré lehet felfűzni: mindig valami új remény, mindig valami ismeretlen, mindig valamilyen kaland. Új emberekről és rég nem látott cimborákról; új helyszínek felfedezéséről és nosztalgiával átszőtt látogtásokról; az állandó keresésről, de sosem találásról szól ez a könyv. Sok meg nem valósult, de igazából meg sem fogalmazott álomról. Miközben minden útrakelést úgy élnek át, mintha az ismeretlentől várnák a megváltást. Személyszerint unalmasnak találtam ezeket az útleírásokat és nem értettem az izgalmukat -sokáig nem is tetszett a könyv ezért. Aztán az elbeszélő-főszereplő bevallja, hogy hiába az utazgatás, ugyanolyan semmitmondó, érdektelen és értelmetlen, mint bármi más. Ígyhát elkezdett (majdnem) tetszeni. És idézetet kiemelni közhelyes dolog, de most kivételt teszek, mert felismertem a könyvben pár sort, amit 6-7 évvel ezelőtt találtam, de nem tudtam, honnan származik. Pedig annyira valami volt nekem, hogy kívülről is megtanultam. (Zárójeleben még annyit, hogy a magyar fordító nagyon igyekezett fitogtatni jártasságát az 50-es évekbeli amerikai szlengben. Szerintem feleslegesen.)

"...majd gyermekeink egy szép napon azt fogják hinni, szüleik békés, rendezett, nyugodt életet éltek, minden reggel fölkeltek, és büszkén elindultak az élet járdáján -fogalmuk se lesz róla, milyen kegyetlenül vad, őrült és szertelen volt az egész értelmetlen lidérces út. Belül pedig minden üres, se kezdete, se vége, szánalmas tudatlanság az egész."

Végre-élmény!

Furcsa, hogy az ember elmegy moziba, színházba vagy ami épp az eszébe jut, aztán a legjobb élmény véletlenszerűen jön és otthon talál meg. A vagina monológok c. könyvet már olvastam korábban, de talán túl korán. 16 éves lehettem, amikor anyám megjelent vele, én pedig a magamévá tettem. Igazából nem értettem belőle túl sokat akkor és sok része nem is tetszett. De most véletlenül megtudtam, hogy létezik egy megdokumentumfilmesített változata, legalábbis én így értelmeztem. Végül sikerült hozzájutni, és kiderült, hogy nem erről van szó, a könyv egy elődás-sorozatnak a kivonata, tehát ez a későbbi. De ugyanaz a nő az ötletgazda, a kutató, az előadó és a szerző/szerkesztő. Az előadásaiból összevágott jelenetek, sok háttérinformmációval és interjúrészletekkel vannak kiegészítve ebben a tulajdonképpen verkfilmnek nevezhető összeállításban. Lenyűgöző történeteket ismerhetünk meg általa, amik lévén, hogy női befogadó voltam, egy kicsit mind személyessé váltak. De nem csak ez a népszerűségének kulcsa: sokkal inkább, hogy valami fontosról beszél, olyasmiről, amiről nem szokás beszélni. Nőkről és az ő vaginájukról. Nagyon találónak találtam Eve bevezetőjét, amiben arról beszél, hogy azért vágott bele az egészbe, mert aggódik a vaginája miatt, aggódik, hogy mit gondolnak róla, mit mondanak róla, de még inkább azért, amit nem gondolnak és nem mondanak róla. Általában a könyvet preferáljuk a filmes adaptációk helyett, de én most ezt a verkfilmet sokkal intenzívebb élményként inkább javaslom. A monológok szégyellősek, félénkek, dühösek, bosszankodók, lázadók, bátrak, meghittek, meghatóak, szerethetőek, szerelmesek, őszinték, fájdalmasak és boldogok. Én kötelezővé tenném.

(kis)Polgári szórakozás

A Gyertyák csonkig égnek c. könyv negyedéig jutottam egyszer, majd félretettem, mert halálosan unalmasnak találtam -ebből következik, hogy nem vagyok olyan szerelmes Máraiba, mint a nép általában. Az Eszter hagyatéka állítólag jobb, sőt "a szerző legnépszerűbb regénye". Ezért készült belőle film is tavaly, amit tudatosan nem néztünk meg, a színházjegyeket viszont ajándékba kaptuk, úgyhogy adtunk egy esélyt Márainak -és a színház új vezetőségének. Nem volt igazán katartikus élményünk, a sztori sem fordította ki a világunkat önmagából, a színészeken sem látszott, hogy pályájuk csúcsteljesítményt nyújtanák, de összességében nem volt rossz. A helyzet az, hogy egy igazán kispolgári esténk volt (a nézők között pedig alighanem én voltam a legfiatalabb). Márai semmi újat, "nagyotmondót" vagy érdekeset nem mondott. Egy mindenkit megtévesztő és elbűvölően hazudó férfi és egy nő sosem volt szerelmének története, ami egész életükre szólt és amit senki nem értett meg. Valószínűleg csak azért vitték színpadra (és filmre), mert hogy "Márai". Bár én még mindig nem vettem észre, hogy ez tényleg jelentene bármit is. Elvárások nélkül mentünk, és szeretjük a színházat, ígyhát eltöltöttük az estét és örültünk, hogy legalább Kőszegi Ákos megpendítette tehetségét.

Kapcsolat/Kényszer

Romantikus esténkhez romantikus filmet válsztottunk, de hiába. És olyan kár érte. A Nem kellesz eléggé c. filmet az Igazából szerelemhez hasonlították valahol és mivel azt nagyon szerettük, valami hasonlót vártunk. De azt kell mondjam, hogy ez a film épphogy csak árnyéka a másiknak. Száraz, erőltetett, és alapvetően olyan benyomást kelt, mintha egy közösségépítő oldalon barangolnánk az unalmas adatlapok között. Az égvilágon semmi nem történik benne: nincsenek valódi életek a szereplők mögött. Csak és kizárólag a párkapcsolati kérdésekkel foglalkoznak -ahogy a kísérőm fogalmazott- a dokumentumfilm-jelleg (téves) szándékával. A szereplők az erről folytatott párbeszéden kívül nem élnek. Zajlik például egy házfelújítás, ami egyik pillanatban még szinte el sem kezdődött, a következőben már teljesen kész. Nem telik az idő, nincs is idő. Csak az üzenetrögzítők, mobiltelefonok és e-mail postafiókok idegesítő káoszát kapjuk. Vonzó lehet még a moziba betérők számára a csodálatos színészfelhoztal, de ez senkit ne tévesszen meg. Hiába a csalógató nevek, a filmben nincs egyetlen olyan karakter, aki igazán érdekes, hiteles és szórakoztató lehetne. Igazából meg is bántuk, hogy ezt választottuk. Elsősorban én, mert az én javaslatom volt. A film legfontosabb tanulsága, hogy kettesben otthon romantikusabban tölthettük volna az időt. A filmzene azért jó volt.

"...de a miénk!"

A magyar filmekkel általában az a bajunk, hogy mindig jobbat várunk, mint amit aztán a moziban kapunk. Ez alól -talán az egyetlen- kivétel a Valami Amerika 2. volt. A Made in Hungariával az volt a legnagyobb baj, hogy az együttesről akart szólni: ahogyan az akkor volt Magyarországon a zenével, ahogyan az akkor volt Magyarországon a fiatalokkal, ahogyan az akkor volt Magyarországon a lehetőségekkel. Ez nem lett volna rossz történet, összehangolva a mindenki által jól ismert slágerszámokkal, de valami jelentősebbet akartak a készítők. Valami amerikaibbat. Ennek az lett a vége, hogy a történet úgy akadozott, mintha a lemezjátszón váltogattuk volna a számokat: minden zenéhez tartozott egy történés, de a történések már nem olyan egyértelműen álltak össze valami "egésszé". Inkább videoklippek sorozata volt ez, és így nem is teljesítette a kezdetben tett ígéretét, hogy akkor mi most valamit megtudunk arról, hogy a Hungária együttes hogyan lett legenda és történelem. A slágerek és a poénok vitték a filmet leginkább. Na meg Szabó Kimmel Tamás.

Lányos film

Kifejezetten jól tud esni néha egy olyan film, amihez jó eséllyel csakis nőnemű kísérőre számíthatok. Jól tud esni, mert egyrészt nagyon üdítő egy ilyen film könnyedsége, másrészt, mert ezek általában a vígjáték jegyében készültek, én pedig imádom, ha jókat kacarászhatok a moziban. Most is efféle elvárásokkal ültünk be a Csajok háborújára, de ami azt illeti, túl magasra tehettem a mércét, mert igazából se túl könnyed, se túl vicces nem volt. Az első sokkot az jelentette, hogy az amerikai kislányok tényleg ennyire a leendő esküvőjük gondolatát dédelgetve cseperednek fel. Emiatt volt nekem a film vontatott. Mert szerintem a tökéletes lakodalom ábrándja K-Európában nem játszik olyan meghatározó szerepet a nők életében, úgyhogy nem tudtam egészen átérezni az esküvőszervezés bonyodalmainak parodizálását. Más szóval, ez most nagyon amerikai lett. A fontosnak szánt befejezés, vagyis a női barátságokról tett szép nyilatkozat jelentősége pedig az óriás torták, virágdíszek és habcsók ruhák áradata után már eléggé elsikkadt . De Kate Hudson, az egyik ara-front vezetője, megint hozta formáját: a képtelen helyzetben is valóságos személy (nő) tudott maradni. Ő jó volt.

Gyorskönyv

Az utóbbi években általam olvasott és a krimi műfajába tartozó könyvek általános jellemzője, hogy a bűntény (általában gyilkosság), a nyomozás és a leleplező befejezés kevésbé része az olvasmányélménynek, mint a mindeközben zajló háttértörténet. Lawrence Block Nyolcmillió halál c. könyvével is ez volt a helyzet. A magánakvaló, kiábrándult, alkoholista egykori rendőr mindennapjai jobban lekötötték a figyelmem, mint a valódi(?) cselekmény, még akkor is, ha rá kellett hangolódni az életvitelére. Scudder ugyanis egy általam sötétnek képzelt hotelszobában lakik, bárról bárra és AA (Anonim Alkoholisták) gyűlésről AA gyűlésre jár. Vagy éppen azt számolgatja, mennyit igyon, hogy ne legyen baj, vagy hogy hány napja nem ivott már semmit, illetve minden étkezéséről is részletesen beszámol. Bár egy halott kurva gyilkosa után nyomoz, akinek a stricije a megbízója, ez egyáltalán nem tűnik fontosnak. Sokkal érdekesebbek a (kifejezetten különc) stricivel való találkozásai, a gyűléseken tett látogatásai (ahol sosem szólalt fel), és az, amikor a hotel portáján megkérdezi, hogy van-e üzenet a számára (mindig van). Engem legalábbis ezek a csomópontok vittek előre az olvasásban. Lassan vált érdekessé a nyomozó személyisége, mert nem egy szerethető figura, de alapvetően érdekes ember (és nem hős!), aki magára vonja a figyelmet. Nekem az jutott eszembe a könyv végére érve, hogy az összes szereplőt (és általában a könyvek alakjait) elképzeltem magamnak, de az övét nem. Fogalmam sincs hogy nézhet ki. De tetszett a döntése.

Kispolgár és forradalmár

Elfogult vagyok, mert nagyon szeretem Kate Winslet-et, úgyhogy a film már akkor is tetszett, amikor még nem is láttuk. Utána pedig még inkább, de nem azért, mert remek szórakozás és könnyed kikapcsolódás volt az esti mozi. A szabadság útjai mint romantikus dráma, valójában semmi romantikát nem rejt magában, drámát viszont bőven, néha túl sokat is. Ennek ellenére nagyon valósághű. Az elejétől kezdve sejtjük és egyre biztosabbak vagyunk benne, hogy a házasságnak vége, és tragédiéba fog torkollni. Hiába a gyermekkori álmok, hiába a szép remények, hiába az eltúlzott lelkesedés -hiú ábránd az egész, aminek a tüze sokkal nagyobb bajt okoz, mint a beletörődés és elfogadás. Csakhogy egy ponton túl ugyanúgy maradni már képtelenek vagyunk, és vagy-vagy: döntés elé állunk.

Érteni vélem őket, mégsem azonosulok velük. Látom a baljós jeleket, mégsem jut eszembe figyelmeztetni őket -képletesen értve. Nem drukkolok, hogy a végére a dolgok helyreálljanak, mert akkor nem volna hiteles az egész. És ettől jó, ettől igaz. Nem hiányzott a happy end. Ami viszont igen, hogy a házaspárnak két gyereke is volt, és rejtély, hogy miért volt szükség rájuk, hiszen a képernyőn sem tűntek fel túl gyakran, és maguk a szülők sem foglalkoztak velük igazából. Továbbá borzasztóak a szexjelenetek.

Szépfiú

Valami mélyebbre számítottam, valami érdekesebbre, valami jobbra. Maupassant-tól az első, amit elolvastam. Nem tudtam róla semmit, és nem is hozott lázba annyira a könyv, hogy elmélyedjek a munkásságában. A Szépfiú szórakoztató, könnyed olvasmány -amolyan vonatútra ideális darab. De lehet, hogy csak a korszellem tett közönyössé a mindenkit átverő, mindenkinek hazudó és folyton fondorlatos terveket szövögető férfiszépség figurája iránt, hiszen mindennap hallunk ilyenről. Ugyanakkor azok a részek voltak a legizgalmasabbak, amik az átverés megtervezéséről szóltak: a kulisszák mögé pillantás lehetősége miatt. Végigkövethetjük, ahogy a terv általában majdnem félresiklik, és nem is mindig tudjuk, kinek szurkolunk. Hiszen ez a vonzó férfi minket is elbűvöl, és már majdnem haragszunk a nőkre, akik bekavarnak a számításaiba. De mégsem tesszük, sőt, szeretjük, hogy a nők ilyen kiszámíthatalanok. Szerintem néha nagyképű volt az író, vagy legalábbis kreált alakja, Monsieur Du Roy, a szépfiú, és nőnemű áldozatait illetően túlságosan könnyedén ért el sikereket az uraság, ami indokolatlan és logikátlan is, igaz még nem a felháborító kategória. Ez utóbbi talán a könyv egész hangulatából adódik. Mert alapvetően mégiscsak egy fiatal, vonzó férfi története ez a bohém Párizsban (és elfogult vagyok a Párizzsal). Ráadásul egy klasszikusnak számító író tollából, bár ezt az információt csak a könyv borítójáról tudjuk, igazából Maupassant egyediségét és zsenialitását nem sikerült felfedezni. "Bárki írhatta volna"-benyomás.

Fiúk a szomszédból

A kortárs skandináv filmekben az a jó, hogy meglepően hétköznapiak. A történet, a szereplők, a helyszínek mind belepasszolnak az északi mindennapokról szerzett és alkotott fogalmaimba. Valahogy mindig úgy képzelem, hogy a színészeknek könnyű dolga van, mert csak önmagukat kell adniuk. Ez nyilvánvalóan nem igaz, de ezek a filmek általában ezt éreztetik velem. És emiatt vagyok elfogult az elsősorban svéd és norvég filmekkel kapcsolatban.

A Szerzőket is ezért szerettem. Nincsenek benne világmegváltó hősök, nincsenek benne irreális szerelmek, nincsenek benne eltúlzott akciók. Csak az élet van benne: a barátság, a keresgélés, a párválasztás, és minden nehézség, amitől bárki besokalhat a hétköznapok során. Meg a címben szereplő fiatal írók bizonytalansága a postaláda előtt, kezükben az első kézirattal, az írói válság, a műveik elutasítása ésvagy sikere, és a kérdés, hogy miben áll a siker -ezek adják a történet vonalát. Nem egy olyan film ez, ami "hűdenagyot" mond, mert nem akar harsányan a nézőbe hatolni és megrőszakolni őt. Éppen ellenkezőleg! A film első pár perce ugyanis egy "történhetett volna így is" típusú összefoglalás, majd megkapjuk a "de nem úgy történt, hanem így" változatot, vagyis magát a filmet. A végén pedig megint egy hipotetikus kép tárul elénk a továbbiakra vonatkozóan, amiről már nincs bizonyosságunk -de hogyan is lehetne? A történetnek nincs vége. És ez is az életszerűséget érezteti: mintha nem lett volna kész forgatókönyv, elvégre ki tudja, mit hoz a jövő. És hálásak vagyunk, amiért megússzuk a sablonos befejezéseket.