Sarkvidéki hisztéria

A kortárs művészetnek kikiáltott dolgokat nehéz értenem, mert úgy szocializálódtam, hogy műalkotás címszó alatt valami nagydolgot kell elképzelnem. Ezért jövök zavarba a kortárs kiállításokon: hogy nézni kell valami képtelenséget, mármint a művészet fogalmaim szerint képtelenséget (pl. egy traktort) és bólogatni, hogy ez aztán valami. Aztán rá szoktam jönni, hogy nem kell olyan komolyan venni, és máris jobban érzem magam. Így voltam a finnek között is a Ludwig múzeumban. Az egész egy hatalmas labirintussá vált, színes párnafotelekkel, eldugott zegekkel és zugokkal. Mindenhonnan csalogatóan érdekes zajok és hangok szűrödtek ki. Hála a kortárs művészet virágkorát élő videoinstalláció technikájának, ami nekem egyébként nagyon furcsa. Nem a rövid filmek, hanem inkább maga a "műfaj". Volt egy falnyi fotómontázs, kitömött finn kecske, egy szoba, ahol egyszerre négy falra vetítették a szín- és zenekavalkádot, aminek a közepén állva ezer meg ezer impulzus hatolt belém. Ez nagyon tetszett. Mint ahogy a panaszkórusok összeállítása is, amin jókat nevetgéltünk. A legnagyobb benyomást a legeldugodtabb apró teremben lógó hatalmas és ijesztő, a plafonról lógó (az elsüllyedt orosz atomtengeralattjárón szolgáló) búvárok tették minkdettőnkre, hiszen úgy megijedtünk, hogy egymás nyakába bújva menekültünk ki a "sötét sikátorból". És kezdem úgy látni, hogy a kortárs azt jelenti, hogy olyan, mint a mindennapjaink, a minket körülölelő világ: színek, képek, képtelenségek, hangok, zajok, zenék, rohanás, lüktetés, merevedés, fény, homály, villanások. (Már csak az illatok és szagok hiányoznak.)