Melegkampány spanyol módra

Véletlenül elcsíptünk egy vetítést a Cirko-gejzírben egy spontán "menjünk már este moziba" felindulás alkalmával Melegkonyha címmel. Nem voltak előítéleteink a filmmel kapcsolatban, hiszen semmit nem tudtunk róla a két mondatos Pestiest-leíráson kívül. De ígéretesnek tűnt: spanyol, és vígjáték, méghozzá főszerepben egy Almodóvar óta kötelezően buzi főszakáccsal -a magam részéről bármi más egyéb konstrukcióra nemet mondtam volna, olyan fáradt voltam aznap este. És tulajdonképpen klassz film volt. A főszakács figurája nagyon imádnivaló, rendelkezik a homoszexualitás összes közhelyes járulékával, de valahogy nagyon imádnivaló figura. A szenvedélyes, folyton szerelemre vágyó, de lassan egyedül megöregedő nő figurája a spanyolok temperamentumával vegyítve megintcsak nagyon jól sikerült. És az étterem története önmagában jó volt: mindennapok a mindent jelentő michelin csillagot várás jegyében, a csőd szélén álló étterem a fennmaradással küzd, de a főszakács, mint családfő, nem hajlandó megválni alkalmazottaiól, akármilyen idióták is legyenek. Végül pedig minden felborul, és a luxusból olcsó étkezde lesz, ami mindenki meglepetésére nagyobb boldogságot hoz a kitüntetésnél. Ami nem tetszik, hogy előkerülnek a főszakács sosem látott gyerekei egykori tévedésházasságából, és szerepük szerint nagyon elcseszettek. Ebből kifolyólag előkerülnek a nagyszülők is, akik sosem tudták elfogadni fiúk buziságát, és még mindig nagyon bután gonoszak. És ez a rész már kevésbé volt szórakoztató, bár a moziban ülő idétlenek nagyokat kacarásztak a dolgon, mert indokolatlan és nagyon eltúlzott mértéket kezdtek ölteni a buzi viccek, a lebuzizások, és valahogy aránytalanná vált a film: teljesen leült a közepe ezektől. Szerencsére aztán a végére minden visszaállt a kezdeti jó irányba, úgyhogy nem veszett kárba az esténk. De érdekes, hogy ha végiggondolom a buzis filmeket, amiket láttam (és amik közül nagy kedvencem A boldogító nem), nehéz ezekről eldönteni, hogy a buziság elfogadásáért vagy cikizéséért vannak. És ez kicsit zavaró.

Szerelmi kaland

Kedvelt témája a romantikus vígjáték kategóriának az olyan szituáció, amikor egy férfi és egy nő valamilyen oknál fogva arra kényszerül, hogy kapcsolatot színleljen, és ennek ellenére vagy éppen ezért végül valóban egymásba is szeretnek. De tulajdonképpen nekem ezzel semmi bajom, hiszen valljuk be, minden romantikus lélek ábrándozik ilyesmiről. (Én pl. akkor, amikor a metró két megálló között valamiért megáll az alagútban hosszabb-rövidebb időre. Ilyenkor végignézem, milyen a kínálat, és elképzelem, melyik pasival gerjednék össze, ha a dolog elhúzódna. Akármilyen nevetségesen is hangzik.) Szóval éppen ezért nagyon élveztem a Nász-ajánlat c. film szerelmi-keretsztoriját, annak ellenére, hogy nem túl valóságos a bevándorlási hivatal-ábrázolás benne. De a kamu-házasságot kötő párok hivatalos ellenőrző kérdései és maga az eljárás is nagyon jól sikerült: hiszen a férfi tényleg mindent tud macerás főnökasszonyáról, míg az őróla semmit. Én személy szerint végig nevettem a filmet, nagyon jól szórakoztam, és imádtam a karaktereket. Valahogy éppen megfelelő arányban vegyítették a film készítői a jól bevált elemeket az újakkal. Az, hogy a sztori Alaszkában játszódik, külön jó. A világ végére küldeni egy ránézésre 12 cm-es sarkú cipőben járó nőt, aki nem ismeri fel az internet klasszikus modemes csatlakozó-hangját, már önmagában is számos humoros jelenetet jelent, és a filmkészítők jól gazdálgottak a lehetőségeikkel. Egyetlen elcsépelt vagy erőltetett poénnal sem találkoztunk, nagyon üde volt az egész. A félig indián nagymama volt számomra a legkedvesebb jelenség, és amikor Sandra Bullock segget-rázó szlengreppet nyom vele ősi áldástkérő erdőszellemes tánc keretei között, az volt a csúcs. A romantikus szál kicsit felületes, túl rövid az idő, túl hirtelen és igazából nem túl látványosan fordulnak át utálkozásból szerelmesekké, de ez semmit nem ront a film és a románc hangulatán. Természetesen minden jó, ha a vége jó, de nem csak szerelmesen, hanem kifejezetten felszabadultan hagyjuk el a mozitermet.

Kisbarack

Imádom a meséket, úgyhogy csupa jót vártam a Jégkorszak 3-tól. De az a helyzet, hogy az utóbbi időben mindig hiába várom a csupa jót az animációs filmektől, valahogy mégsem az igazi. Persze beláthatnám, hogy felnőtt fejjel sosem fog úgy elvarázsolni egy rajzfilm, mint gyerekként, de mi van, ha annyira mégsem nőttem föl? - a mesék szempontjából persze. Mindenesetre a helyzet az, hogy a Jégkorszak esetében már a második rész után is ugyanazt éreztem, mint most: a szokásos mese-forgatókönyv nem működik, mert olyan technikai fejlődésekkel szembesül a műfaj mostanában, hogy az újdonságok, a látvány, és egyáltalán az "ezt is tudjuk már" dolgok mindent háttérbe szorítanak. És eltűnik a történet, hogy valami kihívás elé állunk, és összefogunk, bátrak vagyunk, harcolunk, hiszünk, és végül győzünk. Vagyis, persze ott van valahol a háttérben, de csak a színfalak mögött. És hiába magyarázzuk azzal, hogy ezek a mesék már nem is mesék, hanem a valódi élet, a felnőtt élet egyfajta karikatúrája vagy paródiája, de szerintem a kettő nem kellene, hogy kizárják egymást. Úgyhogy az összbenyomásom az, hogy hiába akar a Jégkorszak 3. valami lenni, túl nagy babérokra tör. Az egészből nem is emlékszem másra egy hét távlatából, mint az újszülőtt mammutcsemetére, és hogy találóan Kisbaracknak nevezték el, mert édes, szőrös és gömbölyű. Nekem a mese ilyenekkel jár együtt.

A nő másik arca

A magyar cím nem az igazi, a nőnek nincs másik arca. Csak volt egy szerelme, akivel nem működött a dolog. Mert hiába a szerelem, mégsem működik mindig. Talán a nők hamarabb felismerik ezt és továbblépnek -ha kell egy másik kontinensig mennek, hogy élni tudjanak. És lesz másik férfi, nem olyan, de mégis jelent valamit. És valahogy boldolgul. Megvan. De ha évekkel később összetalálkozik a szerelmével, akkor úgyis az lesz a vége. A film erről a találkozásról szól. Mintha két idegen lennének, de tudjuk már a kezdetektől, hogy nem azok. Viszont izgalmas az időhúzás, ahogy kerülgetik egymást, ahogy játszanak egymással. Vagy egymásnak? És az elmardhatatlan szex. Ami nagyon tetszik nekem a filmben. A felfedezések, hogy mennyire átformálódott a másik teste, más a bőrének az érintése, más a szaga. Közben pedig a fiatalkori hévvel dúló féltékenység a másik mostani párja miatt. És a gyötrő bűntudat. A férfi indulatos, a nő beletörődött. Reggel indulni kell. Hazugság lenne maradni, úgy tenni, mintha még mindig létezne az a sok évvel ezelőtti dolog. Vagy gyávaság elmenni és hátat fordítani a Boldogság lehetőségének? Ez a lehetőség tényleg létezik? A film utolsó mondata valahogy úgy hangzik: jó lenne boldognak lenni, de baromi nehéz. Tökéletes párbeszédek. Remek film.