Végtelen fotók

Hiába, az idő csak telik. Pedig mikor volt már, amikor láttuk a hírösmagyar Capa fotóiból összeállított kiállítást! Túl van reklámozva, ez nyilvánvaló, ugyanakkor mégiscsak egyedülálló és mégiscsak a miénk, ígyhát számomra ez nem tűnik annyira feleslegesnek. Az már igen, hogy a túlreklámozás tulajdonképpen egy hatalmas maszlagot takar. Termek egymás után a végtelenségig, képek egymás után a végtelenségig (fordított sorrendben, mert a (ki tudja miért, de a) bejáratnál ülő kurátornő annyira béna, hogy mindenkit fordított irányba igazít útba, de szerencsére vagyunk olyan intelligensek, hogy ez nem jelent túl nagy akadályt. Csakhogy bent tényleg nagy a káosz és nincs elég információ, vagy legalábbis túl sok a kép. A semmiben lógó képek pedig unalmassá válnak egy idő után. Nem tagadom, hogy sok érdekességet találni az óriásira növesztett fotóalbumban, és szinte érthetetlen, hogy ez a pasi hogyan élte túl már az első háborús fotóbevetését is, de mégsem olyan jelentőségteljes, mint ahogy lehetne. És még egy dolog, amit nem értek: miért kell egy kiállításon egészestésfilm-hosszúságú dokumentumfilmet vetíteni? Valahogy az az összebnyomás, hogy a múzeum kapott egy jó anyagot, de rosszul gazdálkodik vele. Azért tessék megnézni.

Capa-val egyidőben megnéztük a Válságjelek c. kiállítást is, ami azóta már bezárt. És csak azért említem meg, mert kifejezetten nem tetszett. Először is a tipikusan magyar szociofotók tömkelegével fárasztottak, és értem én, hogy kell és a maga szépségével egyszerre jelent és sokkol egy kép a legszegényebb öregasszony portréjával, de amikor 50 ilyen képet látok egymás után, akkor kiábrándító, semmimondó csúnya arcokat látok csupán, ami nem jelent semmit: tucattá válik. Rossz koncepció volt ez nagyon.