"...de a miénk!"

A magyar filmekkel általában az a bajunk, hogy mindig jobbat várunk, mint amit aztán a moziban kapunk. Ez alól -talán az egyetlen- kivétel a Valami Amerika 2. volt. A Made in Hungariával az volt a legnagyobb baj, hogy az együttesről akart szólni: ahogyan az akkor volt Magyarországon a zenével, ahogyan az akkor volt Magyarországon a fiatalokkal, ahogyan az akkor volt Magyarországon a lehetőségekkel. Ez nem lett volna rossz történet, összehangolva a mindenki által jól ismert slágerszámokkal, de valami jelentősebbet akartak a készítők. Valami amerikaibbat. Ennek az lett a vége, hogy a történet úgy akadozott, mintha a lemezjátszón váltogattuk volna a számokat: minden zenéhez tartozott egy történés, de a történések már nem olyan egyértelműen álltak össze valami "egésszé". Inkább videoklippek sorozata volt ez, és így nem is teljesítette a kezdetben tett ígéretét, hogy akkor mi most valamit megtudunk arról, hogy a Hungária együttes hogyan lett legenda és történelem. A slágerek és a poénok vitték a filmet leginkább. Na meg Szabó Kimmel Tamás.

Lányos film

Kifejezetten jól tud esni néha egy olyan film, amihez jó eséllyel csakis nőnemű kísérőre számíthatok. Jól tud esni, mert egyrészt nagyon üdítő egy ilyen film könnyedsége, másrészt, mert ezek általában a vígjáték jegyében készültek, én pedig imádom, ha jókat kacarászhatok a moziban. Most is efféle elvárásokkal ültünk be a Csajok háborújára, de ami azt illeti, túl magasra tehettem a mércét, mert igazából se túl könnyed, se túl vicces nem volt. Az első sokkot az jelentette, hogy az amerikai kislányok tényleg ennyire a leendő esküvőjük gondolatát dédelgetve cseperednek fel. Emiatt volt nekem a film vontatott. Mert szerintem a tökéletes lakodalom ábrándja K-Európában nem játszik olyan meghatározó szerepet a nők életében, úgyhogy nem tudtam egészen átérezni az esküvőszervezés bonyodalmainak parodizálását. Más szóval, ez most nagyon amerikai lett. A fontosnak szánt befejezés, vagyis a női barátságokról tett szép nyilatkozat jelentősége pedig az óriás torták, virágdíszek és habcsók ruhák áradata után már eléggé elsikkadt . De Kate Hudson, az egyik ara-front vezetője, megint hozta formáját: a képtelen helyzetben is valóságos személy (nő) tudott maradni. Ő jó volt.

Gyorskönyv

Az utóbbi években általam olvasott és a krimi műfajába tartozó könyvek általános jellemzője, hogy a bűntény (általában gyilkosság), a nyomozás és a leleplező befejezés kevésbé része az olvasmányélménynek, mint a mindeközben zajló háttértörténet. Lawrence Block Nyolcmillió halál c. könyvével is ez volt a helyzet. A magánakvaló, kiábrándult, alkoholista egykori rendőr mindennapjai jobban lekötötték a figyelmem, mint a valódi(?) cselekmény, még akkor is, ha rá kellett hangolódni az életvitelére. Scudder ugyanis egy általam sötétnek képzelt hotelszobában lakik, bárról bárra és AA (Anonim Alkoholisták) gyűlésről AA gyűlésre jár. Vagy éppen azt számolgatja, mennyit igyon, hogy ne legyen baj, vagy hogy hány napja nem ivott már semmit, illetve minden étkezéséről is részletesen beszámol. Bár egy halott kurva gyilkosa után nyomoz, akinek a stricije a megbízója, ez egyáltalán nem tűnik fontosnak. Sokkal érdekesebbek a (kifejezetten különc) stricivel való találkozásai, a gyűléseken tett látogatásai (ahol sosem szólalt fel), és az, amikor a hotel portáján megkérdezi, hogy van-e üzenet a számára (mindig van). Engem legalábbis ezek a csomópontok vittek előre az olvasásban. Lassan vált érdekessé a nyomozó személyisége, mert nem egy szerethető figura, de alapvetően érdekes ember (és nem hős!), aki magára vonja a figyelmet. Nekem az jutott eszembe a könyv végére érve, hogy az összes szereplőt (és általában a könyvek alakjait) elképzeltem magamnak, de az övét nem. Fogalmam sincs hogy nézhet ki. De tetszett a döntése.

Kispolgár és forradalmár

Elfogult vagyok, mert nagyon szeretem Kate Winslet-et, úgyhogy a film már akkor is tetszett, amikor még nem is láttuk. Utána pedig még inkább, de nem azért, mert remek szórakozás és könnyed kikapcsolódás volt az esti mozi. A szabadság útjai mint romantikus dráma, valójában semmi romantikát nem rejt magában, drámát viszont bőven, néha túl sokat is. Ennek ellenére nagyon valósághű. Az elejétől kezdve sejtjük és egyre biztosabbak vagyunk benne, hogy a házasságnak vége, és tragédiéba fog torkollni. Hiába a gyermekkori álmok, hiába a szép remények, hiába az eltúlzott lelkesedés -hiú ábránd az egész, aminek a tüze sokkal nagyobb bajt okoz, mint a beletörődés és elfogadás. Csakhogy egy ponton túl ugyanúgy maradni már képtelenek vagyunk, és vagy-vagy: döntés elé állunk.

Érteni vélem őket, mégsem azonosulok velük. Látom a baljós jeleket, mégsem jut eszembe figyelmeztetni őket -képletesen értve. Nem drukkolok, hogy a végére a dolgok helyreálljanak, mert akkor nem volna hiteles az egész. És ettől jó, ettől igaz. Nem hiányzott a happy end. Ami viszont igen, hogy a házaspárnak két gyereke is volt, és rejtély, hogy miért volt szükség rájuk, hiszen a képernyőn sem tűntek fel túl gyakran, és maguk a szülők sem foglalkoztak velük igazából. Továbbá borzasztóak a szexjelenetek.

Szépfiú

Valami mélyebbre számítottam, valami érdekesebbre, valami jobbra. Maupassant-tól az első, amit elolvastam. Nem tudtam róla semmit, és nem is hozott lázba annyira a könyv, hogy elmélyedjek a munkásságában. A Szépfiú szórakoztató, könnyed olvasmány -amolyan vonatútra ideális darab. De lehet, hogy csak a korszellem tett közönyössé a mindenkit átverő, mindenkinek hazudó és folyton fondorlatos terveket szövögető férfiszépség figurája iránt, hiszen mindennap hallunk ilyenről. Ugyanakkor azok a részek voltak a legizgalmasabbak, amik az átverés megtervezéséről szóltak: a kulisszák mögé pillantás lehetősége miatt. Végigkövethetjük, ahogy a terv általában majdnem félresiklik, és nem is mindig tudjuk, kinek szurkolunk. Hiszen ez a vonzó férfi minket is elbűvöl, és már majdnem haragszunk a nőkre, akik bekavarnak a számításaiba. De mégsem tesszük, sőt, szeretjük, hogy a nők ilyen kiszámíthatalanok. Szerintem néha nagyképű volt az író, vagy legalábbis kreált alakja, Monsieur Du Roy, a szépfiú, és nőnemű áldozatait illetően túlságosan könnyedén ért el sikereket az uraság, ami indokolatlan és logikátlan is, igaz még nem a felháborító kategória. Ez utóbbi talán a könyv egész hangulatából adódik. Mert alapvetően mégiscsak egy fiatal, vonzó férfi története ez a bohém Párizsban (és elfogult vagyok a Párizzsal). Ráadásul egy klasszikusnak számító író tollából, bár ezt az információt csak a könyv borítójáról tudjuk, igazából Maupassant egyediségét és zsenialitását nem sikerült felfedezni. "Bárki írhatta volna"-benyomás.

Fiúk a szomszédból

A kortárs skandináv filmekben az a jó, hogy meglepően hétköznapiak. A történet, a szereplők, a helyszínek mind belepasszolnak az északi mindennapokról szerzett és alkotott fogalmaimba. Valahogy mindig úgy képzelem, hogy a színészeknek könnyű dolga van, mert csak önmagukat kell adniuk. Ez nyilvánvalóan nem igaz, de ezek a filmek általában ezt éreztetik velem. És emiatt vagyok elfogult az elsősorban svéd és norvég filmekkel kapcsolatban.

A Szerzőket is ezért szerettem. Nincsenek benne világmegváltó hősök, nincsenek benne irreális szerelmek, nincsenek benne eltúlzott akciók. Csak az élet van benne: a barátság, a keresgélés, a párválasztás, és minden nehézség, amitől bárki besokalhat a hétköznapok során. Meg a címben szereplő fiatal írók bizonytalansága a postaláda előtt, kezükben az első kézirattal, az írói válság, a műveik elutasítása ésvagy sikere, és a kérdés, hogy miben áll a siker -ezek adják a történet vonalát. Nem egy olyan film ez, ami "hűdenagyot" mond, mert nem akar harsányan a nézőbe hatolni és megrőszakolni őt. Éppen ellenkezőleg! A film első pár perce ugyanis egy "történhetett volna így is" típusú összefoglalás, majd megkapjuk a "de nem úgy történt, hanem így" változatot, vagyis magát a filmet. A végén pedig megint egy hipotetikus kép tárul elénk a továbbiakra vonatkozóan, amiről már nincs bizonyosságunk -de hogyan is lehetne? A történetnek nincs vége. És ez is az életszerűséget érezteti: mintha nem lett volna kész forgatókönyv, elvégre ki tudja, mit hoz a jövő. És hálásak vagyunk, amiért megússzuk a sablonos befejezéseket.