A kortárs skandináv filmekben az a jó, hogy meglepően hétköznapiak. A történet, a szereplők, a helyszínek mind belepasszolnak az északi mindennapokról szerzett és alkotott fogalmaimba. Valahogy mindig úgy képzelem, hogy a színészeknek könnyű dolga van, mert csak önmagukat kell adniuk. Ez nyilvánvalóan nem igaz, de ezek a filmek általában ezt éreztetik velem. És emiatt vagyok elfogult az elsősorban svéd és norvég filmekkel kapcsolatban.
A Szerzőket is ezért szerettem. Nincsenek benne világmegváltó hősök, nincsenek benne irreális szerelmek, nincsenek benne eltúlzott akciók. Csak az élet van benne: a barátság, a keresgélés, a párválasztás, és minden nehézség, amitől bárki besokalhat a hétköznapok során. Meg a címben szereplő fiatal írók bizonytalansága a postaláda előtt, kezükben az első kézirattal, az írói válság, a műveik elutasítása ésvagy sikere, és a kérdés, hogy miben áll a siker -ezek adják a történet vonalát. Nem egy olyan film ez, ami "hűdenagyot" mond, mert nem akar harsányan a nézőbe hatolni és megrőszakolni őt. Éppen ellenkezőleg! A film első pár perce ugyanis egy "történhetett volna így is" típusú összefoglalás, majd megkapjuk a "de nem úgy történt, hanem így" változatot, vagyis magát a filmet. A végén pedig megint egy hipotetikus kép tárul elénk a továbbiakra vonatkozóan, amiről már nincs bizonyosságunk -de hogyan is lehetne? A történetnek nincs vége. És ez is az életszerűséget érezteti: mintha nem lett volna kész forgatókönyv, elvégre ki tudja, mit hoz a jövő. És hálásak vagyunk, amiért megússzuk a sablonos befejezéseket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése