Elfogult vagyok, mert nagyon szeretem Kate Winslet-et, úgyhogy a film már akkor is tetszett, amikor még nem is láttuk. Utána pedig még inkább, de nem azért, mert remek szórakozás és könnyed kikapcsolódás volt az esti mozi. A szabadság útjai mint romantikus dráma, valójában semmi romantikát nem rejt magában, drámát viszont bőven, néha túl sokat is. Ennek ellenére nagyon valósághű. Az elejétől kezdve sejtjük és egyre biztosabbak vagyunk benne, hogy a házasságnak vége, és tragédiéba fog torkollni. Hiába a gyermekkori álmok, hiába a szép remények, hiába az eltúlzott lelkesedés -hiú ábránd az egész, aminek a tüze sokkal nagyobb bajt okoz, mint a beletörődés és elfogadás. Csakhogy egy ponton túl ugyanúgy maradni már képtelenek vagyunk, és vagy-vagy: döntés elé állunk.
Érteni vélem őket, mégsem azonosulok velük. Látom a baljós jeleket, mégsem jut eszembe figyelmeztetni őket -képletesen értve. Nem drukkolok, hogy a végére a dolgok helyreálljanak, mert akkor nem volna hiteles az egész. És ettől jó, ettől igaz. Nem hiányzott a happy end. Ami viszont igen, hogy a házaspárnak két gyereke is volt, és rejtély, hogy miért volt szükség rájuk, hiszen a képernyőn sem tűntek fel túl gyakran, és maguk a szülők sem foglalkoztak velük igazából. Továbbá borzasztóak a szexjelenetek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése