Orosz Shakespeare

Tetszik nekem a Tavaszi Fesztiválban, hogy olyan, mint valamiféle szakmai konferencia. Minden előadáson összegyűlnek az ismert, méginkább az elismert szakértők, és ez azért tetszik nekem, mert azt az érzést kelti, hogy itt most tényleg történik valami. Tehát elmentünk, pontosabban az utolsó után kettő pillanattal beestünk a Lev Dogyin (aki az orosz színház egyik legkiemelkedőbb alakja) rendezte Lear király előadásra, és valami nagyon nagyot vártunk. Külön készültünk is. Útközben elolvastuk a cselekmény összefoglalóját, és még otthon elolvastuk, hogy a csodás rendező olyan aprólékossággal dolgozik, hogy ezt a darabot is két és fél év próbaidőszak előzte meg. Mint nem túl jártas szakember, ezt igazából nem vettem észre. És úgy nagyjából semmi más említésre valót sem, merthogy az unalom teljesen elvonta a figyelmem minden másról. Kivéve a három lány kellően stilizált ruháját, ami nagyon tetszett. A szünetben tartott celeb-vadászatunk is némileg felpörgetett, és éltetett minket a közös remény, hogy a második rész majd felpörög. De nem pörgött fel. És Lear király is eltűnt a háttérben. Pedig a "mennyire szereted apádat, mert akkora területet kapsz az országból"-játék teremtette helyzet, majd a lányoknál való vendégeskedés sokkal érdekesebb cselekményszál lehetett volna. A második felvonásban az ő történetük viszont félbeszakadt és a vak apa, a kitagadott vérszerinti fiú, és a törvényen kívüli testvér szenvedése zajlott. Majd zárójelenetképp betolták egy díszletdarabon a három Lear-lány holttestét, ami eléggé váratlanul ért minket. Bevallom, nem tudom, miért mentünk el. Na persze mert az oroszlánszívű anya meghívott minket, és mert bájos kísérőm szerint a Valakik életét nagyban megváltoztatta, hogy láttak egy Shakespeare darabot idegennyelvű előadásban. A miénket annyira azért nem változtatta meg. Viszont ezek után különösen kíváncsi vagyok a "szakmai zsűri" véleményére. (Várjuk az ÉS jövőheti számát.)

Beatles-balett

Még mindig Tavaszi Fesztivál, de ezúttal tánc, méghozzá balett! Trey McIntyre társulatának műsorát néztük meg, és jó érzéssel távoztunk. Nem vagyok rendszeres táncszínház-látogató, és a balett műfajáról is csak felületes ismereteim vannak, mégis nagyon élveztem az estét. A táncosok repertoárja három teljesen különböző hangulatú és zenei világú részből állt. Az elsőben az amerikai countryzene gyerek dalai -köztük a Paff, a bűvös sárkány eredetije- csendültek fel, és nekem nagyon tetszett az újszerű élmény, hogy ez és a balett milyen jól összefér. Holott maga a tánc úgy igazából nem nyűgözött le. Még. Mert a következő rész éppen a koreográfia miatt volt fantasztikus. Egy (feltételezésem szerint) kortárs komolyzene kísérte a táncosokat, ezúttal csak hármat, ami számomra intimmé tette a táncukat, mert tulajdonképpen két férfi és egy nő szerelmi háromszögét láttam benne, azzal a csavarral, hogy farmerben és ingben léptek színpadra, miközben a legkecsesebb mozdulatokkal kápráztattak el. Ezek után kíváncsian vártuk a harmadik részt, hiszen a kezdés előtt a programot böngészve már előre tudtuk, hogy valószínűleg, mint laikus tánszínház látogatóknak, ez fog tetszeni leginkább. És tényleg tetszett, mert vicces volt, vidám, könnyed és szórakoztató. Egymást követték a Beatles számok, amiknek a javát ugyan egyikünk sem ismerte, de a színpad teljesen életre kelt. Egész más jellegű volt ez a befejező rész, mint az előző kettő. Ez sokkal könnyebben elérte a közönséget, amit a befejezés utáni óriási tapsvihar is mutatott, bennem mégis az első két rész hagyott mélyebb benyomást. Kiváló esténk volt.

A németek olyan furcsák...

Több programot is választottunk az idei Tavaszi Fesztivál kínálatából, de ami azt illeti, elsőre jól mellényúltunk. Az amúgy világhíres Max Raabe nevű német fiatalembert hallgattuk meg amint az 1930-as évek dalait énekli sajátos felfogásban, és az amúgy kifogásatalan Palast Orcherster kíséretében. Sajnos a dalok fele német nyelvű volt, így számomra teljesen ismeretlenül csengtek. (Be kell vallanom, hogy a német kultúrával soha semmilyen formában nem találkoztam. Ha a filozófusokat nem tekintjük a kultúra részének.) A "frontember" nagyon karakteres hangon és stílusban énekelt végig, amit én mesterkéltnek éreztem; minden énekmentes másodpercre idegesítően eltávolodott a mikrofontól, és a hátrébb lévő zongorának dőlve várta, hogy szót, vagyis hangot kapjon; és számomra erőltetett viccelődéssel konferálta fel a dalokat -leginkább a Holló színház és Galla Miklós stílusához tudnám hasonlítani ilyen szempontból. Mint öntudatos közönség, attól azért meg voltam hatódva, hogy nagyon sok dolgot megtanult magyarul, és hosszan köszöntötte anyanyelvén a meglepően lelkes nézőket. És a zenekar is tetszett nekem. Nagyon játékosak, nagyon kedvesek és persze nagyon profik voltak. Max Raabe szerencsére nem az az önmagától elszállt sztár-típus, aki mindig középpontban akar lenni, így a dalok ének nélküli részei majd'mindig kifejezetten hosszúra nyúltak. De sajnos összességében ez is csak arra volt elég, hogy ne untakozzunk végig.

Az út elviselhetetlen könnyűsége

Szerintem már két hónapja hordozom magammal Jack Kerouac Úton c. regényét, nyomasztott is, hogy ilyen sokáig tart. De alapvetően nem tudom azt mondani, hogy rossz élmény volt, de nem éreztem semmit olvasás közben. A második világháború utáni Amerikában járunk, ahol úgy tűnik a fiatalok nem találják a helyüket, sem semmilyen célt az életükben, életüknek. Folyton úton vannak. Stoppolnak, buszoznak, néha ellopnak egy-egy autót, de ha valamelyiküknek szerencsésebben alakul az élete, akkor saját autóra tesznek szert. A történetet az elindulások izgalma köré lehet felfűzni: mindig valami új remény, mindig valami ismeretlen, mindig valamilyen kaland. Új emberekről és rég nem látott cimborákról; új helyszínek felfedezéséről és nosztalgiával átszőtt látogtásokról; az állandó keresésről, de sosem találásról szól ez a könyv. Sok meg nem valósult, de igazából meg sem fogalmazott álomról. Miközben minden útrakelést úgy élnek át, mintha az ismeretlentől várnák a megváltást. Személyszerint unalmasnak találtam ezeket az útleírásokat és nem értettem az izgalmukat -sokáig nem is tetszett a könyv ezért. Aztán az elbeszélő-főszereplő bevallja, hogy hiába az utazgatás, ugyanolyan semmitmondó, érdektelen és értelmetlen, mint bármi más. Ígyhát elkezdett (majdnem) tetszeni. És idézetet kiemelni közhelyes dolog, de most kivételt teszek, mert felismertem a könyvben pár sort, amit 6-7 évvel ezelőtt találtam, de nem tudtam, honnan származik. Pedig annyira valami volt nekem, hogy kívülről is megtanultam. (Zárójeleben még annyit, hogy a magyar fordító nagyon igyekezett fitogtatni jártasságát az 50-es évekbeli amerikai szlengben. Szerintem feleslegesen.)

"...majd gyermekeink egy szép napon azt fogják hinni, szüleik békés, rendezett, nyugodt életet éltek, minden reggel fölkeltek, és büszkén elindultak az élet járdáján -fogalmuk se lesz róla, milyen kegyetlenül vad, őrült és szertelen volt az egész értelmetlen lidérces út. Belül pedig minden üres, se kezdete, se vége, szánalmas tudatlanság az egész."

Végre-élmény!

Furcsa, hogy az ember elmegy moziba, színházba vagy ami épp az eszébe jut, aztán a legjobb élmény véletlenszerűen jön és otthon talál meg. A vagina monológok c. könyvet már olvastam korábban, de talán túl korán. 16 éves lehettem, amikor anyám megjelent vele, én pedig a magamévá tettem. Igazából nem értettem belőle túl sokat akkor és sok része nem is tetszett. De most véletlenül megtudtam, hogy létezik egy megdokumentumfilmesített változata, legalábbis én így értelmeztem. Végül sikerült hozzájutni, és kiderült, hogy nem erről van szó, a könyv egy elődás-sorozatnak a kivonata, tehát ez a későbbi. De ugyanaz a nő az ötletgazda, a kutató, az előadó és a szerző/szerkesztő. Az előadásaiból összevágott jelenetek, sok háttérinformmációval és interjúrészletekkel vannak kiegészítve ebben a tulajdonképpen verkfilmnek nevezhető összeállításban. Lenyűgöző történeteket ismerhetünk meg általa, amik lévén, hogy női befogadó voltam, egy kicsit mind személyessé váltak. De nem csak ez a népszerűségének kulcsa: sokkal inkább, hogy valami fontosról beszél, olyasmiről, amiről nem szokás beszélni. Nőkről és az ő vaginájukról. Nagyon találónak találtam Eve bevezetőjét, amiben arról beszél, hogy azért vágott bele az egészbe, mert aggódik a vaginája miatt, aggódik, hogy mit gondolnak róla, mit mondanak róla, de még inkább azért, amit nem gondolnak és nem mondanak róla. Általában a könyvet preferáljuk a filmes adaptációk helyett, de én most ezt a verkfilmet sokkal intenzívebb élményként inkább javaslom. A monológok szégyellősek, félénkek, dühösek, bosszankodók, lázadók, bátrak, meghittek, meghatóak, szerethetőek, szerelmesek, őszinték, fájdalmasak és boldogok. Én kötelezővé tenném.

(kis)Polgári szórakozás

A Gyertyák csonkig égnek c. könyv negyedéig jutottam egyszer, majd félretettem, mert halálosan unalmasnak találtam -ebből következik, hogy nem vagyok olyan szerelmes Máraiba, mint a nép általában. Az Eszter hagyatéka állítólag jobb, sőt "a szerző legnépszerűbb regénye". Ezért készült belőle film is tavaly, amit tudatosan nem néztünk meg, a színházjegyeket viszont ajándékba kaptuk, úgyhogy adtunk egy esélyt Márainak -és a színház új vezetőségének. Nem volt igazán katartikus élményünk, a sztori sem fordította ki a világunkat önmagából, a színészeken sem látszott, hogy pályájuk csúcsteljesítményt nyújtanák, de összességében nem volt rossz. A helyzet az, hogy egy igazán kispolgári esténk volt (a nézők között pedig alighanem én voltam a legfiatalabb). Márai semmi újat, "nagyotmondót" vagy érdekeset nem mondott. Egy mindenkit megtévesztő és elbűvölően hazudó férfi és egy nő sosem volt szerelmének története, ami egész életükre szólt és amit senki nem értett meg. Valószínűleg csak azért vitték színpadra (és filmre), mert hogy "Márai". Bár én még mindig nem vettem észre, hogy ez tényleg jelentene bármit is. Elvárások nélkül mentünk, és szeretjük a színházat, ígyhát eltöltöttük az estét és örültünk, hogy legalább Kőszegi Ákos megpendítette tehetségét.

Kapcsolat/Kényszer

Romantikus esténkhez romantikus filmet válsztottunk, de hiába. És olyan kár érte. A Nem kellesz eléggé c. filmet az Igazából szerelemhez hasonlították valahol és mivel azt nagyon szerettük, valami hasonlót vártunk. De azt kell mondjam, hogy ez a film épphogy csak árnyéka a másiknak. Száraz, erőltetett, és alapvetően olyan benyomást kelt, mintha egy közösségépítő oldalon barangolnánk az unalmas adatlapok között. Az égvilágon semmi nem történik benne: nincsenek valódi életek a szereplők mögött. Csak és kizárólag a párkapcsolati kérdésekkel foglalkoznak -ahogy a kísérőm fogalmazott- a dokumentumfilm-jelleg (téves) szándékával. A szereplők az erről folytatott párbeszéden kívül nem élnek. Zajlik például egy házfelújítás, ami egyik pillanatban még szinte el sem kezdődött, a következőben már teljesen kész. Nem telik az idő, nincs is idő. Csak az üzenetrögzítők, mobiltelefonok és e-mail postafiókok idegesítő káoszát kapjuk. Vonzó lehet még a moziba betérők számára a csodálatos színészfelhoztal, de ez senkit ne tévesszen meg. Hiába a csalógató nevek, a filmben nincs egyetlen olyan karakter, aki igazán érdekes, hiteles és szórakoztató lehetne. Igazából meg is bántuk, hogy ezt választottuk. Elsősorban én, mert az én javaslatom volt. A film legfontosabb tanulsága, hogy kettesben otthon romantikusabban tölthettük volna az időt. A filmzene azért jó volt.