Szerintem már két hónapja hordozom magammal Jack Kerouac Úton c. regényét, nyomasztott is, hogy ilyen sokáig tart. De alapvetően nem tudom azt mondani, hogy rossz élmény volt, de nem éreztem semmit olvasás közben. A második világháború utáni Amerikában járunk, ahol úgy tűnik a fiatalok nem találják a helyüket, sem semmilyen célt az életükben, életüknek. Folyton úton vannak. Stoppolnak, buszoznak, néha ellopnak egy-egy autót, de ha valamelyiküknek szerencsésebben alakul az élete, akkor saját autóra tesznek szert. A történetet az elindulások izgalma köré lehet felfűzni: mindig valami új remény, mindig valami ismeretlen, mindig valamilyen kaland. Új emberekről és rég nem látott cimborákról; új helyszínek felfedezéséről és nosztalgiával átszőtt látogtásokról; az állandó keresésről, de sosem találásról szól ez a könyv. Sok meg nem valósult, de igazából meg sem fogalmazott álomról. Miközben minden útrakelést úgy élnek át, mintha az ismeretlentől várnák a megváltást. Személyszerint unalmasnak találtam ezeket az útleírásokat és nem értettem az izgalmukat -sokáig nem is tetszett a könyv ezért. Aztán az elbeszélő-főszereplő bevallja, hogy hiába az utazgatás, ugyanolyan semmitmondó, érdektelen és értelmetlen, mint bármi más. Ígyhát elkezdett (majdnem) tetszeni. És idézetet kiemelni közhelyes dolog, de most kivételt teszek, mert felismertem a könyvben pár sort, amit 6-7 évvel ezelőtt találtam, de nem tudtam, honnan származik. Pedig annyira valami volt nekem, hogy kívülről is megtanultam. (Zárójeleben még annyit, hogy a magyar fordító nagyon igyekezett fitogtatni jártasságát az 50-es évekbeli amerikai szlengben. Szerintem feleslegesen.)
"...majd gyermekeink egy szép napon azt fogják hinni, szüleik békés, rendezett, nyugodt életet éltek, minden reggel fölkeltek, és büszkén elindultak az élet járdáján -fogalmuk se lesz róla, milyen kegyetlenül vad, őrült és szertelen volt az egész értelmetlen lidérces út. Belül pedig minden üres, se kezdete, se vége, szánalmas tudatlanság az egész."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése