Tetszik nekem a Tavaszi Fesztiválban, hogy olyan, mint valamiféle szakmai konferencia. Minden előadáson összegyűlnek az ismert, méginkább az elismert szakértők, és ez azért tetszik nekem, mert azt az érzést kelti, hogy itt most tényleg történik valami. Tehát elmentünk, pontosabban az utolsó után kettő pillanattal beestünk a Lev Dogyin (aki az orosz színház egyik legkiemelkedőbb alakja) rendezte Lear király előadásra, és valami nagyon nagyot vártunk. Külön készültünk is. Útközben elolvastuk a cselekmény összefoglalóját, és még otthon elolvastuk, hogy a csodás rendező olyan aprólékossággal dolgozik, hogy ezt a darabot is két és fél év próbaidőszak előzte meg. Mint nem túl jártas szakember, ezt igazából nem vettem észre. És úgy nagyjából semmi más említésre valót sem, merthogy az unalom teljesen elvonta a figyelmem minden másról. Kivéve a három lány kellően stilizált ruháját, ami nagyon tetszett. A szünetben tartott celeb-vadászatunk is némileg felpörgetett, és éltetett minket a közös remény, hogy a második rész majd felpörög. De nem pörgött fel. És Lear király is eltűnt a háttérben. Pedig a "mennyire szereted apádat, mert akkora területet kapsz az országból"-játék teremtette helyzet, majd a lányoknál való vendégeskedés sokkal érdekesebb cselekményszál lehetett volna. A második felvonásban az ő történetük viszont félbeszakadt és a vak apa, a kitagadott vérszerinti fiú, és a törvényen kívüli testvér szenvedése zajlott. Majd zárójelenetképp betolták egy díszletdarabon a három Lear-lány holttestét, ami eléggé váratlanul ért minket. Bevallom, nem tudom, miért mentünk el. Na persze mert az oroszlánszívű anya meghívott minket, és mert bájos kísérőm szerint a Valakik életét nagyban megváltoztatta, hogy láttak egy Shakespeare darabot idegennyelvű előadásban. A miénket annyira azért nem változtatta meg. Viszont ezek után különösen kíváncsi vagyok a "szakmai zsűri" véleményére. (Várjuk az ÉS jövőheti számát.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése