Koncertre indultunk, az égbe szálltunk és a csillagok közt ragadtunk. A Nigel Kennedy Quintet kápráztatott el így, mert nekem teljesen új élmény volt. Sosem voltam még olyan koncerten, ahol csak úgy hallgatom, ahogy (csak) zenélnek, és nem hittem volna, hogy ezt élvezni tudom. Azért sem, mert olyan típusú zenét játszottak, amit el tudok képzelni egy kávézóba, vagy kocsmába aláfestésképpen, de nem direkt hallgatási céllal. Ráadásul ülve. Sokszor nagyon zavart, hogy ilyen merev közönségnek kell lennünk, mert sokszor (szeretkezni) táncolni vágytam volna bájos partneremmel.
Nigel Kennedyről azt tudtuk meg, hogy remekül bán a hegedűvel, hogy a kötelező "koncert-humornál" azért eredetibb, és elképesztően infantilis gesztusrepertoárral küszködik. És nem zenekar van, hanem zenét élvező barátai, akikkel bármikor képes órákig együtt zenélni. Tetszett az óriási tisztelet, ahogyan egymáshoz viszonyultak, és tetszett az a tisztelet is, amivel a közönséghez fordult. De leginkább az, ahogy a zene iránti tisztelete és szeretete megmutatkozott. Nagyon jól éreztem magam a koncerten, annak ellenére, hogy továbbra sem lettem szerelmes az általa művelt zenekavalkádnak. Amiben voltak mindenféle népzenei elemek (afrikai, skót stb.), rockos betétek, lágy hegedűszólok, bársonyos zongoradallamok, klasszikus jazz és klasszikus klasszikus. Talán épp a besorolhatatlansága miatt volt érdekes. De az átlagban 20perces számok nekem néha vontatottá tették az előadást. Remekül szórakoztunk viszont egy, a feleségével való vásárlás ihlette dalon, aminek dallamait Nigel kommentálta is, nagyon viccesen. És persze az utolsó, azaz második ráadás szám volt a csúcs. A maga puha, finom, gyengéd és folyékony dallamával lezárta az egész hangulat-utazást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése