Sarkvidéki hisztéria

A kortárs művészetnek kikiáltott dolgokat nehéz értenem, mert úgy szocializálódtam, hogy műalkotás címszó alatt valami nagydolgot kell elképzelnem. Ezért jövök zavarba a kortárs kiállításokon: hogy nézni kell valami képtelenséget, mármint a művészet fogalmaim szerint képtelenséget (pl. egy traktort) és bólogatni, hogy ez aztán valami. Aztán rá szoktam jönni, hogy nem kell olyan komolyan venni, és máris jobban érzem magam. Így voltam a finnek között is a Ludwig múzeumban. Az egész egy hatalmas labirintussá vált, színes párnafotelekkel, eldugott zegekkel és zugokkal. Mindenhonnan csalogatóan érdekes zajok és hangok szűrödtek ki. Hála a kortárs művészet virágkorát élő videoinstalláció technikájának, ami nekem egyébként nagyon furcsa. Nem a rövid filmek, hanem inkább maga a "műfaj". Volt egy falnyi fotómontázs, kitömött finn kecske, egy szoba, ahol egyszerre négy falra vetítették a szín- és zenekavalkádot, aminek a közepén állva ezer meg ezer impulzus hatolt belém. Ez nagyon tetszett. Mint ahogy a panaszkórusok összeállítása is, amin jókat nevetgéltünk. A legnagyobb benyomást a legeldugodtabb apró teremben lógó hatalmas és ijesztő, a plafonról lógó (az elsüllyedt orosz atomtengeralattjárón szolgáló) búvárok tették minkdettőnkre, hiszen úgy megijedtünk, hogy egymás nyakába bújva menekültünk ki a "sötét sikátorból". És kezdem úgy látni, hogy a kortárs azt jelenti, hogy olyan, mint a mindennapjaink, a minket körülölelő világ: színek, képek, képtelenségek, hangok, zajok, zenék, rohanás, lüktetés, merevedés, fény, homály, villanások. (Már csak az illatok és szagok hiányoznak.)

Izlandi izgalom

Ígéretes nyitás: egy holttest télapó ruhában, a farkán óvszerrel. Kiderül róla, hogy Reykjavík egyik elit szállodájának dolgozója volt; hallgatag, zárkózott ember, az a fajta, akivel senki sincs rosszba, de akiről mégsem tud senki semmit. A halála értelmetlennek tűnik, a nyomozás viszont sok család régen begyógyultnak vélt sebét tépi fel. Mindenki hazudik a rendőröknek az első körben, aztán másodjára is, de végül elkerülhetetlenné válik az őszinteség. Mindenki gyanús: a valaha volt kóristafiú világhírű hangjáért ölni tudó lemezgyűjtő figurája, a striciként is funkcionáló főpincér, a sérelmekkel teli nővér az évtizedes haragjával, és alapvetően szálloda összes munkatársa. Mindeközben karácsony van, az emberek ünnepi lázban sietnének. Mégis meg kell állniuk, mert a múltjuk elemi erővel tör bele a mostba. Egy hóviharban elvesztett kisöccs miatti bűntudat, az évtizedek óta tartó magány, a saját álmait megvalósítani akaró szigorú apa kísértése, a szerfüggő lány szomorúsága, aki sosem tudja feldolgozni csecsemője halálát. A jelen mégis új lehetőségeket kínál: feltűnik a nő, akinek a férfi talán életében először meg akar nyílni, egy harcoló apa, aki mindennél jobban szereti a kisfiát, mégis bántalmazással vádolják, és a hirtelen belénk költöző melegség és annak felismerése, hogy mindig tartozunk valahová. 10 pontos történet. Izgalmas - mind gyilkosság, mind háttérszálak tekintetében. Hétköznapi karakterek - bármelyikükkel találkozhatnánk az utcán. És egy útikönyvekkel ellentétes, kifejezetten önironikus kép Izlandról. Arról nem is beszélve, hogy a vége őszinte meglepődés.

ÉLmény

Koncertre indultunk, az égbe szálltunk és a csillagok közt ragadtunk. A Nigel Kennedy Quintet kápráztatott el így, mert nekem teljesen új élmény volt. Sosem voltam még olyan koncerten, ahol csak úgy hallgatom, ahogy (csak) zenélnek, és nem hittem volna, hogy ezt élvezni tudom. Azért sem, mert olyan típusú zenét játszottak, amit el tudok képzelni egy kávézóba, vagy kocsmába aláfestésképpen, de nem direkt hallgatási céllal. Ráadásul ülve. Sokszor nagyon zavart, hogy ilyen merev közönségnek kell lennünk, mert sokszor (szeretkezni) táncolni vágytam volna bájos partneremmel.

Nigel Kennedyről azt tudtuk meg, hogy remekül bán a hegedűvel, hogy a kötelező "koncert-humornál" azért eredetibb, és elképesztően infantilis gesztusrepertoárral küszködik. És nem zenekar van, hanem zenét élvező barátai, akikkel bármikor képes órákig együtt zenélni. Tetszett az óriási tisztelet, ahogyan egymáshoz viszonyultak, és tetszett az a tisztelet is, amivel a közönséghez fordult. De leginkább az, ahogy a zene iránti tisztelete és szeretete megmutatkozott. Nagyon jól éreztem magam a koncerten, annak ellenére, hogy továbbra sem lettem szerelmes az általa művelt zenekavalkádnak. Amiben voltak mindenféle népzenei elemek (afrikai, skót stb.), rockos betétek, lágy hegedűszólok, bársonyos zongoradallamok, klasszikus jazz és klasszikus klasszikus. Talán épp a besorolhatatlansága miatt volt érdekes. De az átlagban 20perces számok nekem néha vontatottá tették az előadást. Remekül szórakoztunk viszont egy, a feleségével való vásárlás ihlette dalon, aminek dallamait Nigel kommentálta is, nagyon viccesen. És persze az utolsó, azaz második ráadás szám volt a csúcs. A maga puha, finom, gyengéd és folyékony dallamával lezárta az egész hangulat-utazást.

Orosz Shakespeare

Tetszik nekem a Tavaszi Fesztiválban, hogy olyan, mint valamiféle szakmai konferencia. Minden előadáson összegyűlnek az ismert, méginkább az elismert szakértők, és ez azért tetszik nekem, mert azt az érzést kelti, hogy itt most tényleg történik valami. Tehát elmentünk, pontosabban az utolsó után kettő pillanattal beestünk a Lev Dogyin (aki az orosz színház egyik legkiemelkedőbb alakja) rendezte Lear király előadásra, és valami nagyon nagyot vártunk. Külön készültünk is. Útközben elolvastuk a cselekmény összefoglalóját, és még otthon elolvastuk, hogy a csodás rendező olyan aprólékossággal dolgozik, hogy ezt a darabot is két és fél év próbaidőszak előzte meg. Mint nem túl jártas szakember, ezt igazából nem vettem észre. És úgy nagyjából semmi más említésre valót sem, merthogy az unalom teljesen elvonta a figyelmem minden másról. Kivéve a három lány kellően stilizált ruháját, ami nagyon tetszett. A szünetben tartott celeb-vadászatunk is némileg felpörgetett, és éltetett minket a közös remény, hogy a második rész majd felpörög. De nem pörgött fel. És Lear király is eltűnt a háttérben. Pedig a "mennyire szereted apádat, mert akkora területet kapsz az országból"-játék teremtette helyzet, majd a lányoknál való vendégeskedés sokkal érdekesebb cselekményszál lehetett volna. A második felvonásban az ő történetük viszont félbeszakadt és a vak apa, a kitagadott vérszerinti fiú, és a törvényen kívüli testvér szenvedése zajlott. Majd zárójelenetképp betolták egy díszletdarabon a három Lear-lány holttestét, ami eléggé váratlanul ért minket. Bevallom, nem tudom, miért mentünk el. Na persze mert az oroszlánszívű anya meghívott minket, és mert bájos kísérőm szerint a Valakik életét nagyban megváltoztatta, hogy láttak egy Shakespeare darabot idegennyelvű előadásban. A miénket annyira azért nem változtatta meg. Viszont ezek után különösen kíváncsi vagyok a "szakmai zsűri" véleményére. (Várjuk az ÉS jövőheti számát.)

Beatles-balett

Még mindig Tavaszi Fesztivál, de ezúttal tánc, méghozzá balett! Trey McIntyre társulatának műsorát néztük meg, és jó érzéssel távoztunk. Nem vagyok rendszeres táncszínház-látogató, és a balett műfajáról is csak felületes ismereteim vannak, mégis nagyon élveztem az estét. A táncosok repertoárja három teljesen különböző hangulatú és zenei világú részből állt. Az elsőben az amerikai countryzene gyerek dalai -köztük a Paff, a bűvös sárkány eredetije- csendültek fel, és nekem nagyon tetszett az újszerű élmény, hogy ez és a balett milyen jól összefér. Holott maga a tánc úgy igazából nem nyűgözött le. Még. Mert a következő rész éppen a koreográfia miatt volt fantasztikus. Egy (feltételezésem szerint) kortárs komolyzene kísérte a táncosokat, ezúttal csak hármat, ami számomra intimmé tette a táncukat, mert tulajdonképpen két férfi és egy nő szerelmi háromszögét láttam benne, azzal a csavarral, hogy farmerben és ingben léptek színpadra, miközben a legkecsesebb mozdulatokkal kápráztattak el. Ezek után kíváncsian vártuk a harmadik részt, hiszen a kezdés előtt a programot böngészve már előre tudtuk, hogy valószínűleg, mint laikus tánszínház látogatóknak, ez fog tetszeni leginkább. És tényleg tetszett, mert vicces volt, vidám, könnyed és szórakoztató. Egymást követték a Beatles számok, amiknek a javát ugyan egyikünk sem ismerte, de a színpad teljesen életre kelt. Egész más jellegű volt ez a befejező rész, mint az előző kettő. Ez sokkal könnyebben elérte a közönséget, amit a befejezés utáni óriási tapsvihar is mutatott, bennem mégis az első két rész hagyott mélyebb benyomást. Kiváló esténk volt.