Végtelen fotók

Hiába, az idő csak telik. Pedig mikor volt már, amikor láttuk a hírösmagyar Capa fotóiból összeállított kiállítást! Túl van reklámozva, ez nyilvánvaló, ugyanakkor mégiscsak egyedülálló és mégiscsak a miénk, ígyhát számomra ez nem tűnik annyira feleslegesnek. Az már igen, hogy a túlreklámozás tulajdonképpen egy hatalmas maszlagot takar. Termek egymás után a végtelenségig, képek egymás után a végtelenségig (fordított sorrendben, mert a (ki tudja miért, de a) bejáratnál ülő kurátornő annyira béna, hogy mindenkit fordított irányba igazít útba, de szerencsére vagyunk olyan intelligensek, hogy ez nem jelent túl nagy akadályt. Csakhogy bent tényleg nagy a káosz és nincs elég információ, vagy legalábbis túl sok a kép. A semmiben lógó képek pedig unalmassá válnak egy idő után. Nem tagadom, hogy sok érdekességet találni az óriásira növesztett fotóalbumban, és szinte érthetetlen, hogy ez a pasi hogyan élte túl már az első háborús fotóbevetését is, de mégsem olyan jelentőségteljes, mint ahogy lehetne. És még egy dolog, amit nem értek: miért kell egy kiállításon egészestésfilm-hosszúságú dokumentumfilmet vetíteni? Valahogy az az összebnyomás, hogy a múzeum kapott egy jó anyagot, de rosszul gazdálkodik vele. Azért tessék megnézni.

Capa-val egyidőben megnéztük a Válságjelek c. kiállítást is, ami azóta már bezárt. És csak azért említem meg, mert kifejezetten nem tetszett. Először is a tipikusan magyar szociofotók tömkelegével fárasztottak, és értem én, hogy kell és a maga szépségével egyszerre jelent és sokkol egy kép a legszegényebb öregasszony portréjával, de amikor 50 ilyen képet látok egymás után, akkor kiábrándító, semmimondó csúnya arcokat látok csupán, ami nem jelent semmit: tucattá válik. Rossz koncepció volt ez nagyon.

A betörő mindig ártatlan

Megint a kezembe akadt egy Lawrence Block- féle betörős történet, és megint elég jól elszórakoztatott, míg a végére értem. Igaz, hogy a cselekmény a mellékszereplők, a háttértörténet és a helyszínek kivételével pontosan ugyanaz volt, mint a betörő-sorozat előző epizódjában -nevezetesen, hogy betörése közben főhősünk, Bernie, egyben gyilkosság gyanusítottjává is válik és saját magát kell tisztáznia, miközben bújkál a rendőrök elől -, de ebben a részben valahogy az egész sokkal lendületesebben és fordulatosabban történik. Az a gyanúm, hogy azért tetszett nekem ez jobban, mert ebből a könyből készült egy film is, A betörő címmel, ami zseniális, és gyerekkorom nagy kedvence volt, és folyton annak a képei idéződtek fel bennem olvasás közben. Hogy van ez a különc alak, aki betörésből él, de nem akar semmi rosszat. Az erkölcsi igazolványt azért én még mindig nem adnám oda neki, viszont ismét lenyűgözött a gondolkodásmódja. Gyorsan reagál, mindenre gondol, gyakorlatias és pontos. Nyilván szeretem ezeket a tulajdonságokat a valódi emberekben is, ezért tetszik nekem ennyire, de a lényeg, hogy tetszik nekem. És méginkább lényeg, hogy ebben a részben nem csábul el a csinos nőnek, aki segítette őt a menekülés-nyomozás ideje alatt. Az nagyon közhelyes volt az előző sztoriban. Alapvetően klassz nyaralós-utazós-metrózós olvasmány.

Harry hatodszor

Ami azt illeti, hirtelen felindulásból már a bemutató napján megnéztük az új Harry Potter filmet, és nem csak a meglepően nagy tömeg miatt bántuk meg a dolgot. Imádtam végigolvasni a könyv-sorozatot, és ami azt illeti, az elsőre furcsának tűnő filmjeleneteket is megszerettem, olyannyira, hogy -hála az HBO előfizetésnek- többször láttam mindegyik részt. De ez a mostani csalódás. Több, mint két órás a film, de a rendezők elég rosszul gazdálkodtak az idejükkel. Sok feleslegesen elhúzott jelenetet halmoznak fel, míg fontos dolgokat épphogy említenek, de még inkább teljesen kihagynak. A film dinamikája is rossz. Nincs igazán feszültségkeltés, hiába az ijesztő jelenet a barlang mélyén lévő vízből kimászó undorító lényekkel, mert a Voldemort lélekrészének felkutatása az egyetlen valódi történés a filmben. A könyvben nem így volt. Elsikkad a különleges tankönyv egykori tulajdonosonának, a Félvér herceg alakjának titokzatossága és fontossága. Piton professzor a zárójelenetekben egy mondatban leleplezi magát, de vallomása leginkább olyan hatást kelt a nézőben, hogy "és?!". Valamint az összefogás, a szövetkezés fontossága és hangsúlossága is háttérbe szorul. A filmben Dumbledore egyszerűen csak meghal, a könyvben komoly csata folyik az iskolában ezt megelőzendő. Diákok és tanárok harcolnak a gonosz erők ellen a tőlük telhető legtöbb erejüket mozgósítva. És a könyv csodás zárójelenete is egy az egyben kimaradt: Dumbledore temetése a nyári napsütésben, a tó partján. Alapvetően azzal a benyomással jöttem ki, hogy elkezdődött valami, de közben meggondolták magukat, és inkább gyorsan lezárták az egészet, mielőtt valamit csináltak volna a készítők. Na persze a Weasley család körül zajló jelenetek most is jól sikerültek, a szerelmi bájitalt kevergető álmodozó tinik jelenetei úgyszintén, különös tekintettel Ron elbűvölő barátnőjére. Csak sajnos egészében, az egész Harry Potter-történet szempontából, nagyon gyengének tűnik.

Itália és Szentföld kombinált jegy

Tökéletes vasárnapi programnak tűnt a múzeumlátogatás az átmenetileg felfüggesztett kánikulában. Engem a Szentföld öröksége érdekelt, pártneremet pedig Turner Itáliája, úgyhogy végül a kompromisszum a jó házasság alapja elvet követve mindkettőre betértünk. A Szentföld sötét és hideg termei valahogy nem passzoltak a kiállított dolgokhoz, de nyilván azért volt szükség a sötétre, mert olyan kevés dolgot sikerült összeszedni a kiállításra, hogy így látványosabbnak tűntek a kivilágítások. A Holt-tenger tekercseiből kirakott három pici fecni, amit a kiállítás marketingesei fő attrakcióként hirdettek nem volt éppen a valami. Ugyanakkor kétségkívül lenyűgöző az érzés, ami hatalmába kerít ilyenkor: egy pici darab 2000 évvel ezelőttről, ami magán viseli a számunkra elképzelhetetlen időt. Aztán néhány kellék a zsidó vallás készletéből, és egy elbűvölő nagypapa, aki türelmesen magyarázza az unokáknak, mire való a tóra lepel. Ami azt illeti tőle tudtuk volna meg a legtöbbet, ha nem érezzük magunkat pofátlannak ahhoz, hogy végigkövessük. Bár a Szentföld eddig tartott, nagy váltás a 20. század modern művészeihez. Két remek Utolsó vacsora c. festmény adaptációval. De alapvetően a kiállítást azt tette szórakoztatóvá, hogy a belépőjegy mellé kaptunk egy kvízlapot, amire a válaszokat a kiállítás mentén kellett megkeresni.

Aztán jött a tájkép-dömping Itália pompás vidékéről. Kár lenne tagadni, tartalmilag a második felvonás sokkal több volt, mint az előző, ennek ellenére engem ez sem nyűgözött le igazán. Minden kép nagyon finom színekkel, elmosódott formákkal, óriási éggel, miniatűr és lényegtelen emberi megjelenésekkel jellemezhető, ami nekem nagyon furcsa. Többször voltam Rómában, Velencében és az északi nyaralóvidék kisvárosaiban, és nekem Olaszország nem egy elkent paca, köddel meg fátyollal. Olaszország nagyon is élénk, szenvedélyes és ízes. Úgyhogy a képek kifejezetten untattak. Nyilván az az érdekessége a kiállításnak, hogy egy angol festő a maga hideg-rideg, sötét és nyirkos hazájából útnak indul álmai földjére, de hiába ért oda, minden képe álomszerű maradt. Persze-persze, érdemes volt, kell a kultúra, hiszen a kirándulásunk előtt nem is tudtam, hogy élt egyszer egy Turner nevű festő, de azért mégsem volt igazán élmény ez most.

Melegkampány spanyol módra

Véletlenül elcsíptünk egy vetítést a Cirko-gejzírben egy spontán "menjünk már este moziba" felindulás alkalmával Melegkonyha címmel. Nem voltak előítéleteink a filmmel kapcsolatban, hiszen semmit nem tudtunk róla a két mondatos Pestiest-leíráson kívül. De ígéretesnek tűnt: spanyol, és vígjáték, méghozzá főszerepben egy Almodóvar óta kötelezően buzi főszakáccsal -a magam részéről bármi más egyéb konstrukcióra nemet mondtam volna, olyan fáradt voltam aznap este. És tulajdonképpen klassz film volt. A főszakács figurája nagyon imádnivaló, rendelkezik a homoszexualitás összes közhelyes járulékával, de valahogy nagyon imádnivaló figura. A szenvedélyes, folyton szerelemre vágyó, de lassan egyedül megöregedő nő figurája a spanyolok temperamentumával vegyítve megintcsak nagyon jól sikerült. És az étterem története önmagában jó volt: mindennapok a mindent jelentő michelin csillagot várás jegyében, a csőd szélén álló étterem a fennmaradással küzd, de a főszakács, mint családfő, nem hajlandó megválni alkalmazottaiól, akármilyen idióták is legyenek. Végül pedig minden felborul, és a luxusból olcsó étkezde lesz, ami mindenki meglepetésére nagyobb boldogságot hoz a kitüntetésnél. Ami nem tetszik, hogy előkerülnek a főszakács sosem látott gyerekei egykori tévedésházasságából, és szerepük szerint nagyon elcseszettek. Ebből kifolyólag előkerülnek a nagyszülők is, akik sosem tudták elfogadni fiúk buziságát, és még mindig nagyon bután gonoszak. És ez a rész már kevésbé volt szórakoztató, bár a moziban ülő idétlenek nagyokat kacarásztak a dolgon, mert indokolatlan és nagyon eltúlzott mértéket kezdtek ölteni a buzi viccek, a lebuzizások, és valahogy aránytalanná vált a film: teljesen leült a közepe ezektől. Szerencsére aztán a végére minden visszaállt a kezdeti jó irányba, úgyhogy nem veszett kárba az esténk. De érdekes, hogy ha végiggondolom a buzis filmeket, amiket láttam (és amik közül nagy kedvencem A boldogító nem), nehéz ezekről eldönteni, hogy a buziság elfogadásáért vagy cikizéséért vannak. És ez kicsit zavaró.