Strangelove, avagy egy szentimentális vallomás

Az jutott eszembe, hogy olyanok vagyunk, én és a Depeche Mode mint a régi szeretők. Szeretők, akiket egymás karjába sodort a véletlen. Együtt töltöttünk sok csodás pillanatot, megoszottuk a vágyainkat, és bár sosem ismertük egymást igazán, valahogy mégis mindig őszinték és önmagunk voltunk egymás előtt. Talán éppen ezért bújunk egymásba újra és újra. Mint a szeretők, akik sosem lettek egymáséi ("lehetnél másé talán, vagy mindenkié, az enyém biztosan nem vagy, de ha az öledbe bújok, nem érdekel az sem, hogy lesz-e holnap"), mégis keresztezik egymás útját, ha úgy hozza a szükség, hogy aztán könnyedén tovább álljanak a maguk módján. Így vagyok én a Depeche Mode-dal. Most valahogy már nagyon rég nem találkoztunk. És megjelent az új album, nekem pedig nem tetszett. Félni kezdtem, hogy mi van, ha valami megváltozott köztünk. Vagy én változtam? Netán ő nem ugynaz többé? Mi van, ha elveszett az, ami kettőnk között volt és idegenekként fogunk csevegni az időjárásról, ahogy az lenni szokott az idejétmúlt viszonyokkal. Féltem az újratalálkozástól. Sokszor volt, hogy el akartam adni a jegyem. Végül nem tudtam lemondani róla. De elvesztettem a korábbi vágyakozásomat, és eszembe se jutott kimenni órákkal korábban, hogy az első sorból élvezzem a szerelmet. Aztán az est meglepetése az lett, hogy mégis a korlátnál találtam magam (fogalmam sincs hogyan történt) és nagyon türelmetlenül nézegettem az előzenekarokat. Aztán megérkeztek. Elég volt egy pillantás, és könnybe lábadt a szemem: pontosan olyan volt megint, mint a legutóbbi lángoláskor. Vagy még jobb: kicsit megöregedtünk, sok minden történt velünk, és mégis kitartottunk egymás mellett. És ez biztonság nagyon megnyugtató érzés volt. Megmutatták, milyennek szánták az új albumukat, segítettek megérteni, és legnagyobb meglepetésemre a lemez élőben fantasztikusan szólalt meg. Ahogy a régiségek is. Flies on the Windscreen, Strangelove, Question of Lust, Waiting for the Night... Gyönyörű esténk volt. (És olyan hiányérzetem van, hogy nem tudok többet írni róla, de nem tudom szavakba önteni, mit éreztem.) Csak egy kicsit félek, hogy már nem lesz sok ilyen alkalom, ijesztő a betegség és az öregedés. "But not tonight..."

Dokumentumkönyv

A Vígszínház jegypénztárában felkeltette az érdeklődésemet a Katharina Blum elvesztett tisztessége c. előadás szórólapja, de aztán valahogy kimaradt a színházi életünkből. Viszont könyv formájában mégis rábukkantam, legnagyobb meglepetésemre a családi "könyvtárban". Gondoltam, ha már így adódott, elolvasom. Úgy képzeltem, hogy egy eredetiben drámát találok, de tulajdonképpen egy hosszabb novella terjedelmével bír a mű. Mégis sokáig tartott elolvasni, ami elárulja, hogy alapvetően nem tetszett. Egy fiatal nőről szól, aki a legjobb házvezetőnő: megbízható, pontos, remek szervezőkészséggel bír, nagyon jól spórol, mellékállást is vállal. Mindennek megvan az eredménye is: saját lakása, autója, megtakarított pénze van. Meg is jegyzik a rendőrségi kihallgatások során, hogy amint tisztázódik az esete, gyorsan lecsapnak rá, mint háztartás-alkalmazottra, hiszen mindenki pontosan ilyen személyzetet keres, mint amilyen Katharina. Csakhát az ismerősei által apácának becézett/csúfolt nő szívét váratlanul egy (a rendőrség által követett és megfigyelt) bankrabló hódítja meg, aki ezzel Katharinát is a rendőrség és a gonosz sajtó fürkésző szemei elé veti. Feltúrják a magánéletét, és nem csak az ő szavait, de rokonai, barátai vallomását is kiforgatják, hogy minél rosszabb hírben tüntessék őt fel. A csendes, szorgalmas nőből így válik gyilkos. Minderről tudósítás számol be az író, és nyilván a történet megköveteli, hogy újságcikkek, szalagcímek, kihallgatási jegyzőkönyvek formájában tudósítson a történtekről, hiszen Katharina éppen a kegyetlen sajtó áldozatává válik, mégsem tetszett nekem ez a stílus. És a színházi előadástól is elvette a kedvem.

FAlloSZ monológok

A Vagina monológok csodás élmény volt, olyan, mint ami minden ízemben magával ragad, és úgy érzem tőle, hogy valami történik velem olvasás közben. Nevetés, meghatottság, lázadás, düh, fájdalom, csalódás, kiábrándultság, izgalom, vonzalom, melegség. Ezen felbuzdulva megszereztem az eredeti visszáját, vagyis a magyar szerző/szerkesztő nevével ékesített Fallosz monológokat, hogy ez is jelentsen valamit végre. De nem volt élmény, csak néhány nevetés, mert egyszerűen komikus, ahogy a férfiak elgondolják amilyük van. Meg persze némi tanulság, amit mindig is sejtettem, csak nem hittem el, hogy tényleg így van, de a férfi tényleg így van: sosincs mögötte semmi, sosincs túlkomplikálva. Nehéz eldönteni, hogy valódi monológokról van-e szó, már csak azért is, mert a borítón olvasható Hill Ferenc egy kitalált álnév, de Peer Krisztián, aki mögötte van, mégis megjelenik a könyvben, de kérdés, hogy mások is megjelennek-e egyáltalán. A monológok egyébként tematikusan csoportosítottak: első tapasztalat, és a felismerés, hogy "fütyim van"; maszturbálási szokások; társas szexuális élmény (és annak feldolgozása); a felmerülő problémák (hogy nem áll fel, nem tud elélvezni, stb.). Tény, hogy sosem kaptam még ennyi őszintének tűnő vallomást egyszerre a férfiakról és az ő farkukról. Nőként kifejezetten tanulságos olvasmán olykor-olykor. De valahogy mégsem jelent túl sokat. A nagy része semmitmondó, sőt, néha kifejezetten nagyképű locsogás. A húzóereje leginkább abban áll, hogy jókat lehet rajta nevetgélni.

Skandináv hippik

Mivel eléggé skandinavomán vagyok, örömmel mondtam igent a mozira, amikor hallottuk a hírt, hogy az Együtt egy nagyon jól sikerült film. És nem is csalódtunk. Egy tipikusan svéd házban él együtt társaság, barátok, szeretők, szülők, gyerekek, melegek, stb. és az ő mindennapjaikhoz csatlakozunk. Nincs különösebb történet, sem különösebb drámák, csak valamiféle nagyon vonzó melegség, amit a szerelők és a ház áraszt. Nagyon emberi az egész: vita van arról, ki mosogasson, mert ugyebár a mosogatás nagyon burzsoá dolog; vita van a meztelenségről, és hogy a konyhában a punci mutogatása az illetlenebb, vagy a faroké; vita van arról, hogy a szabadelvűség kiterjed-e odáig, hogy a kapcsolatokban sincs határ, és szabadon élvezhetik-e a testüket másokkal is; vita van arról, hogy be lehet-e fogadni a házba olyat, aki világnézetében nem tartozik a kommunához; vita van arról, mit jelent a szerelm, meddig és miért tartsunk ki a párunk mellett; és arról is, hogy legyen-e tévé vagy egyenek-e húst... meg hasonló, számomra valahogy barátságosnak tűnő problémákról. De arról sosincs vita, hogy ha valaki kezébe akad egy focilabda, akkor minden problémát félretéve, mindenki mosolyogva csatlakozik a játékhoz. Jó érzés volt a film.

Egy tenyér ha csattan

Elég jó cím, nem? Bevallom, némi erotikus felhanggal értelmeztem, és vártam a fenéken csattanó tenyerekről szóló jelenetet, kedves konzulensem pedig pofonra asszociált, de igazából a magyar fordítás miatt torzult el az eredeti jelentés, ami egy kezes tapsolás volna a szerző szándékai szerint. Abszurd cím, abszurd életek. Roppant könnyed, szórakoztató, vicces és szeleburdi regény ez. Ez fiatal lány meséli el a történetet, és a könyv sokkal inkább tűnik az élőbeszéd rögzítésének, mint írott szövegnek. Pörgős, gyors, természetes. (Leszámítva a magyar fordítás merevségét.) Kisvárosi, amolyan proli házaspár a főszereplő: fiatalok, dolgoznak, lakberendeznek, gyűjtögetnek, megnézik a tévében a vetélkedőt, konzervekből főznek és mindig együtt ebédelnek. Aztán az életük teljes fordulatot vesz: hirtelen övék lesz az egész világ. Elmennek mindenhová, megvesznek mindent, megkóstolnak mindent, kipróbálnak mindent. Aztán hazatérnek, és nem tudnak mit kezdeni az élménnyel. A nő gyakorlatias marad, de küszködik azzal, hogyan térhetne vissza a régi életébe. A férfi bekattan, nem tud életképes maradni. De talán soha nem is volt az, csak adott egy lehetőséget a világnak, mégsem jutott vele semmire. A befejezés meglepően izgalmas fordultokat hoz. Jó könyv ez.