Hol kezdődik?/Meddig tart?

A nőben egy nap tudatosul, hogy öregszik, házasságukban is ő az idősebb. A férfi önbizalmat akar önetni belé, ezért levelet ír neki egy titkos imádó nevében, hogy a nő szárnyra kapjon. A nő találgat, ki lehet az imádó, és alig várja az újabb és újabb üzeneteket az ismeretlen férfitől. A férje lelkesen irogatja őket, de a kezdetben ártatlan játék kezd komollyá válni. A nő titokban tartja a leveleket férje elől, addig, amíg rájön, hogy tőle kapta őket. Dühös lesz értük, mert azt hiszi, a férfi így vezeti elő, hogy el akarja őt hagyni. A férfi is dühös lesz: a nő eltitkolja előle egy másik férfi rajongását, tehát viszonyt kezdene vele, ha tehetné. A nő elmegy, a férfi utána. És a végén szürreális (swinger) képsorral zárul e néma színjátékuk.

De Kunderánál a sztori, mint olyan szerintem sosem fontos igazán. A cselekménnyel csak az olvasót akarja útba igazítani, hogy az ne menjen el a fontos dolgok mellett. A kapcsolatok, a szex, az identitáskeresés, a világhoz való viszony: ezek azok, amiről ő gondolkozik írás közben. Az azonosság kérdése arra vonatkozik, hogy amikor szeretek valakit, mennyire őt szeretem és nem inkább önmagamat. A szerelmem ugyanúgy tud-e változni, ahogy a szeretett másik. És a félelemre, hogy mi van, ha egy nap rá kell döbbennem, hogy nem is őt szeretem, mert ő nincs, nem olyan, nem úgy van, ahogy én magamban éreztem, gondoltam, tudtam. Meddig tart ő és hol kezdődöm én? Hol kezdődik a képzelet, meddig tart a valóság?

Annak ellenére, hogy nem ez a legjobb Kundera-regény, azért akad benne sok érdekesség, amit aztán tovább gondolhatunk. Mint pl. a szülőség felelőssége: ha gyereket vállalok, azzal a világot is vállalnom kell, hinnem kell, hogy jó; vagy a szerelmesek nyilvános életének szükségessége: mert a némaság megöli a szerelmet, ezért hiába nem kívánják a külvilágot maguk közé engedni a szerelmesek, mégis muszáj nekik, hogy legyen mondanivalójuk; és egy érdekes elemzés a reklámipar és az erotika viszonyáról.

Bűbájos betörő

Bernie betörésből él, de sem nem agresszív, sem nem kapzsi. Nem is saját indíttatásból rabolja ki a lakásokat, hanem megbízásokat kap konkrét dolgok ellopására, ami mellett azért kiegészíti az óradíját is. Ezért nem kelt rossz benyomást az olvasóban, sőt. Inkább vele együtt izgulunk és aggódunk, amikor egy (betörés helyszínén történt) gyilkosság ügyében tévesen ő kerül az első helyre a gyanúsítottak listáján. Szimpatikussá válik ez a magányos, különc figura, aki mindenre fel van készülve, minden betörő trükköt megmutat nekünk, nagyon jó emberismerő és otthonosan mozog mindenféle szituációban. Egy kreatív személyiség ő, akinek eszmefuttatásait szórakoztató olvasni, mert mindig mindenre gondol. Olvasóként meg kicsit féltékennyé válunk, hogy mi miért nem tudunk ilyen életrevalók lenni és ilyen könnyedén megállni a helyünket a nagyvilágban. Valószínűleg ebben áll a figura varázsa. De emellett maga a történet is jó. Izgalmas, fordulatos, igaz, nem hagyja az olvasót együttnyomozni Bernie-vel, aki rablóként a legjobb pandúr, de kellően leköti a figyelmet. És a fals gyilkossági vádak tisztázása során kellő meglepetést is tartogat a történet. Bár a "kötelező" női szereplő, akivel hősünk átmenetileg megosztotta az ágyát, számomra egy kicsit idegesítő karaktert kapott. Neki kellett ugyanis erkölcsi csőszként boncolgatnia a betörőség mint foglalkozás etikai alapjait. Magyarán ő volt a naiv olvasó, aki megszereti Bernie-t és ezért nem képes felfogni, hogy Bernie attól még ugyanúgy betörő marad és rabolni fog emberektől, hogy mi megszerettük őt.

Sarkvidéki hisztéria

A kortárs művészetnek kikiáltott dolgokat nehéz értenem, mert úgy szocializálódtam, hogy műalkotás címszó alatt valami nagydolgot kell elképzelnem. Ezért jövök zavarba a kortárs kiállításokon: hogy nézni kell valami képtelenséget, mármint a művészet fogalmaim szerint képtelenséget (pl. egy traktort) és bólogatni, hogy ez aztán valami. Aztán rá szoktam jönni, hogy nem kell olyan komolyan venni, és máris jobban érzem magam. Így voltam a finnek között is a Ludwig múzeumban. Az egész egy hatalmas labirintussá vált, színes párnafotelekkel, eldugott zegekkel és zugokkal. Mindenhonnan csalogatóan érdekes zajok és hangok szűrödtek ki. Hála a kortárs művészet virágkorát élő videoinstalláció technikájának, ami nekem egyébként nagyon furcsa. Nem a rövid filmek, hanem inkább maga a "műfaj". Volt egy falnyi fotómontázs, kitömött finn kecske, egy szoba, ahol egyszerre négy falra vetítették a szín- és zenekavalkádot, aminek a közepén állva ezer meg ezer impulzus hatolt belém. Ez nagyon tetszett. Mint ahogy a panaszkórusok összeállítása is, amin jókat nevetgéltünk. A legnagyobb benyomást a legeldugodtabb apró teremben lógó hatalmas és ijesztő, a plafonról lógó (az elsüllyedt orosz atomtengeralattjárón szolgáló) búvárok tették minkdettőnkre, hiszen úgy megijedtünk, hogy egymás nyakába bújva menekültünk ki a "sötét sikátorból". És kezdem úgy látni, hogy a kortárs azt jelenti, hogy olyan, mint a mindennapjaink, a minket körülölelő világ: színek, képek, képtelenségek, hangok, zajok, zenék, rohanás, lüktetés, merevedés, fény, homály, villanások. (Már csak az illatok és szagok hiányoznak.)

Izlandi izgalom

Ígéretes nyitás: egy holttest télapó ruhában, a farkán óvszerrel. Kiderül róla, hogy Reykjavík egyik elit szállodájának dolgozója volt; hallgatag, zárkózott ember, az a fajta, akivel senki sincs rosszba, de akiről mégsem tud senki semmit. A halála értelmetlennek tűnik, a nyomozás viszont sok család régen begyógyultnak vélt sebét tépi fel. Mindenki hazudik a rendőröknek az első körben, aztán másodjára is, de végül elkerülhetetlenné válik az őszinteség. Mindenki gyanús: a valaha volt kóristafiú világhírű hangjáért ölni tudó lemezgyűjtő figurája, a striciként is funkcionáló főpincér, a sérelmekkel teli nővér az évtizedes haragjával, és alapvetően szálloda összes munkatársa. Mindeközben karácsony van, az emberek ünnepi lázban sietnének. Mégis meg kell állniuk, mert a múltjuk elemi erővel tör bele a mostba. Egy hóviharban elvesztett kisöccs miatti bűntudat, az évtizedek óta tartó magány, a saját álmait megvalósítani akaró szigorú apa kísértése, a szerfüggő lány szomorúsága, aki sosem tudja feldolgozni csecsemője halálát. A jelen mégis új lehetőségeket kínál: feltűnik a nő, akinek a férfi talán életében először meg akar nyílni, egy harcoló apa, aki mindennél jobban szereti a kisfiát, mégis bántalmazással vádolják, és a hirtelen belénk költöző melegség és annak felismerése, hogy mindig tartozunk valahová. 10 pontos történet. Izgalmas - mind gyilkosság, mind háttérszálak tekintetében. Hétköznapi karakterek - bármelyikükkel találkozhatnánk az utcán. És egy útikönyvekkel ellentétes, kifejezetten önironikus kép Izlandról. Arról nem is beszélve, hogy a vége őszinte meglepődés.

ÉLmény

Koncertre indultunk, az égbe szálltunk és a csillagok közt ragadtunk. A Nigel Kennedy Quintet kápráztatott el így, mert nekem teljesen új élmény volt. Sosem voltam még olyan koncerten, ahol csak úgy hallgatom, ahogy (csak) zenélnek, és nem hittem volna, hogy ezt élvezni tudom. Azért sem, mert olyan típusú zenét játszottak, amit el tudok képzelni egy kávézóba, vagy kocsmába aláfestésképpen, de nem direkt hallgatási céllal. Ráadásul ülve. Sokszor nagyon zavart, hogy ilyen merev közönségnek kell lennünk, mert sokszor (szeretkezni) táncolni vágytam volna bájos partneremmel.

Nigel Kennedyről azt tudtuk meg, hogy remekül bán a hegedűvel, hogy a kötelező "koncert-humornál" azért eredetibb, és elképesztően infantilis gesztusrepertoárral küszködik. És nem zenekar van, hanem zenét élvező barátai, akikkel bármikor képes órákig együtt zenélni. Tetszett az óriási tisztelet, ahogyan egymáshoz viszonyultak, és tetszett az a tisztelet is, amivel a közönséghez fordult. De leginkább az, ahogy a zene iránti tisztelete és szeretete megmutatkozott. Nagyon jól éreztem magam a koncerten, annak ellenére, hogy továbbra sem lettem szerelmes az általa művelt zenekavalkádnak. Amiben voltak mindenféle népzenei elemek (afrikai, skót stb.), rockos betétek, lágy hegedűszólok, bársonyos zongoradallamok, klasszikus jazz és klasszikus klasszikus. Talán épp a besorolhatatlansága miatt volt érdekes. De az átlagban 20perces számok nekem néha vontatottá tették az előadást. Remekül szórakoztunk viszont egy, a feleségével való vásárlás ihlette dalon, aminek dallamait Nigel kommentálta is, nagyon viccesen. És persze az utolsó, azaz második ráadás szám volt a csúcs. A maga puha, finom, gyengéd és folyékony dallamával lezárta az egész hangulat-utazást.